– Népszerű szótárak kiadójaként és persze nyelvészként is tudom, az embereket két dolog érdekli igazán a nyelvvel kapcsolatban: a nevek eredete és általában a szavak etimológiája. Ennek alapján éreztük úgy, hogy nekünk ehhez a kérdéshez is hozzá kell szólnunk – mondjaKiss Gábor, a Tinta Könyvkiadó vezetője az évszázadok óta zajló perpatvarra utalva a finnugor nyelvrokonság ügyében. Amelyről most tanulmánykötetet adtak ki A nyelvrokonságról – A török, sumér és egyéb áfi um ellen való orvosság címen. A legtekintélyesebb szakemberek közül sikerült megnyerni hármat: Honti László nyelvész-akadémikust főszerkesztőnek és két tudományos doktort, Csúcs Sándort és Keresztes Lászlót szerkesztőnek. A mű, mondhatni, túl jól sikerült.

Többnyire frappáns tanulmányok világítják meg benne több oldalról az összehasonlító nyelvészet finnugrisztikával kapcsolatos kérdéseit, leginkább a magyar nyelv finnugor eredetét tagadó, nemritkán támadó hangú „alternatív” elméletek kritikájába ágyazva. Amit kapunk, túl soknak is tűnik: a tanulmányok részben átfedik egymást, az egyes írásokat hosszú irodalomjegyzékek követik, így majd három és fél száz oldalra duzzad a terjedelem. Láthatóan sem a kiadó, sem a szerkesztők nem tudták eldönteni, színvonalas ismeretterjesztő vagy tudományos munkát készítsenek-e. A könyv e kettő határán lebeg, de ettől még szerfelett érdekes, ha valaki veszi a fáradságot a végigböngészésére.

A szerzők emlékeztetnek rá, hogy a magyar nemesi történelemszemléletben már a középkorban fölbuzog a dicső ősök iránti vágy annak nyomán, hogy Anonymus a szkíta-magyar, Kézai Simon pedig a hun-magyar rokonság mítoszát teremti meg krónikájában (ennek alapján vallják némelyek, Attila volt az első magyar király, és a hunok voltaképpen magyarul beszéltek – habár egyik állításnak sincs valós alapja). Követőkre akadnak, akik a századok során szinte minden kontinensen „találnak” nyelvrokonokat: hébert, avart, törököt, perzsát éppúgy, mint sumért, etruszkot, kínait, japánt, észak-amerikai „ugort”, dél-amerikai inkát, és így tovább (a finnugor rokonságot az 1600-as évektől kezdik fölismerni).

A huszadik századtól máig szinte egymásra licitálnak a nyelvi legendagyártók, vagy ahogy némely európai tudós nevezi őket, a voodoo nyelvészek, akiknek utolsó tétje: a magyar az emberiség „ősnyelve”, ebből származik az összes többi… Ezt különösen annak tükrében mókás olvasni, hogy a kötetben szereplő külföldi szakemberek rámutatnak, hasonlókat vallanak magukról más népek, például a törökök vagy a finnek álmodozói is.

– Eltekintve egyesek nyilvánvaló nacionalizmusától, az „alternatív” nyelvészeknek nagyszívük van, ami jó, de kevés. Alapos nyelvészeti iskolázottság is kell, és ez sokszor hiányzik – állapítja meg Kiss Gábor. Hozzátéve: a könyvesboltokat járva több tucat nyelvészettel foglalkozó kiadványra lelt, amelyek zömmel az „alternatív” irányt képviselik. Azért is határozta el az „áfium ellen való” könyv megjelentetését, hogy legyen végre másfajta megközelítés is, és összehozza, vitára serkentse azokat, akik eddig elbeszéltek egymás mellett. Hiszen az alternatívok között már profi nyelvészek is akadnak, és bizonyos fölvetéseiket – amelyekkel nem is tagadják a finnugor rokonságot –, érdemes megvizsgálni. Évtizedek óta nem jelent meg e témáról szélesebb közönséghez is szóló, hiteles kiadvány, ám biztos, hogy ezzel most a kiadó darázsfészekbe nyúlt.