Tamkó Sirató manifesztuma
Maga Tamkó írta meg a kiáltvány hiteles történetét, és válogatta hozzá az illusztrációul szolgáló műalkotásokat. A könyv első kézirata már 1966-ban elkészült a Kiadói Főigazgatóság felkérésére, de nem jelent meg. Ahogy kudarcba fulladt egy 1978-as próbálkozás is, majd Tamkó 1980-ban bekövetkezett halála után,még 1988-ban is viszszautasította a kötetet aMagvető kiadó. Közben a kézirat lapjai kézen-közön lappangtak, az illusztrációs anyag eltűnt. Akik olvasták a kéziratot, hivatkoztak rá, csak hát a mű ismerete nélkül a beavatatlan olvasóknak elég nehéz volt megérteniük, miről is beszélnek a bennfentesek.
Az avantgárd hagyományait ápoló Artpool műhely aztán 2007-ben kiállítást és beszélgetéssorozatot rendezett a megszerzett, összegyűjtött kéziratból. Lapunk akkor beszámolt erről, és részben ennek is köszönhető, hogy az újsághír nyomán előkerült a dimenzionista album elveszettnek hitt illusztrációs anyaga, nyolc kis filmtekercsen. A meglévő szöveg és a képek nagy részének birtokában pedig már rekonstruálhatóvá és kiadhatóvá vált az album. A kiadást korábban a Magyar Műhely című folyóirat is tervezte, és ezek után, összefogva az Artpoollal, megjelentethették a könyvet. Nem azonnal, ugyanis a filmtekercseken lévő fotók és a szöveg egyeztetése igénybe vett egy-két évet, így a kötet végül csak nemrégiben látott napvilágot, Klaniczay Júlia gondozásában, L. Simon László utószavával, 500 példányban. Címe egyszerűen: Dimenzionista Manifesztum.
A Bőrönd Ödön és a Tengerecki Pál című ismert gyerekversek szerzője nem az izmusok utolsó senkije volt, hanem a harmincas években Charles Sirato néven a párizsi kései avantgárd egyik ismert és elismert alakja. Az avantgárd akkorra már többnyire elviharzott izmusaiban ő ismerte fel a műfajok dimenzióinak tágulását, amit a művészet jövőbe mutató tendenciájának tartott, és az n+1 képlettel írt le. Folyóiratot is tervezett n+1 címmel. E képlet a hagyományos formákból kitörő műformák, a vers, a festészet, a szobrászat +1 dimenziójára utal. Tamkó Sirató először a költészettel kapcsolatban fogalmazta meg ezt a jelenséget annak kapcsán, hogy a modern költemények némelyike kiszabadult a rendezett verssorokból és a nyelvtan szoros szerkezetéből, és szavaik képszerűen elrendezve, laza asszociációs rendszerben jelentek meg. A sorokból kilépve meghódították a második dimenziót, a síkot. Ezt Tamkó Sirató először plánizmusnak nevezte el, majd e jelenséget felismerve a modern festészetben és szobrászatban, tudatosította a dimenzionizmus alapelvét, és 1936-ban, avantgárd szokások szerint plakátszerű kiáltványban tudatta a világgal.
Nem pusztába kiáltott szó volt ez. Ahogy írja, kidolgozása eleve kávéházi, műtermi vitákban érlelődött, megfogalmazásában segítettek barátai: a breton származású szürrealista költő, Camille Bryen és a nantes-i volt újságíró, Julien Moreau. Majd pedig Hans Arppal, Robert Delaunay-val és a tbiliszi festő-szobrász Ervand Kotcharral állították össze azoknak a listáját, akiket felkértek az aláírásra – köztük Marcel Duchampot, Francis Picabiát és Vaszilij Kandinszkijt.
Hogy a dimenzionizmus mégsem jutott el a köztudatba, annak legfőképp az volt az oka, hogy az irányzat motorja, Tamkó Sirató közvetlenül a manifesztum kiadása után megbetegedett, és évekre haza kellett térnie. Elszakadt a párizsi művészköröktől. Majd jött a háború, és minden emlékké vált. A háború utáni politikai viszonyokat pedig másfajta „izmusok” határozták meg.
Mint a könyv bemutatóján, az Írók Boltjában is elhangzott, sok adósságunk van még Tamkó Siratóval kapcsolatban: elsősorban bevinni művét a középiskolai oktatába, majd megrendezni végre az ő elképzelései alapján összeállított, első dimenzionista kiállítást, síkversekkel, villanyversekkel, balladagéppel – Keserű Katalin tervezi is ezt –, továbbá kiadni azt a jógáról szóló írását, amelyben gyógyulásának történetét meséli el. De már az is fontos lépés volna, ha a televízió leadná az 1976-ban vele forgatott interjút, amely máig nem került adásba.
