Fáynak főleg Németh Judit jön be
Ami a többieket illeti, a két címszereplő közül a hölgy, Anna-Katharina Behnke nem kifejezetten szép hangú, és nem is bírta a megterhelést. Eleve kiegyenlítetlen hangja a második felvonás alatt szinte kettétört, és a kettős második részéről már csak azt lehetett hallani tőle, amit kikiabálhatott magából, vagyis az éles magasságokat, így a harmadik felvonásban, mondjuk, Izolda szerelmi halálának a nagyobbik hányadát inkább a közönség fantáziájára bízta. A halhatatlan férfi szerelmes, Christian Franz ebben a szerepében a legkevésbé jó, hiányzik a lényéből, hangjából a hősi, a nemes, a szőke – pont az, ami annyira üdítően hatott a Ring-előadásokban, most nem hat sehogy. Egy kicsit azt is érzem, hogy kiismertük már Christian Franz trükkjeit, kifejezésbeli fogásait, most is akkor vált színt a hangja, amikor szokott, ahol előre elképzeli a hallgató, és ilyenkor nem a boldog beteljesülést érezni, csak a rutint.
Kurwenal Tomasz Konieczny volt, feszes, éles hanggal, értelmetlen és kontrollálatlan hangerővel, Marke király pedig a mélység és magasság nélküli, lötyögősen éneklő Jan-Hendrik Rootering – 7-es busz a Thököly úton. A rendezés némileg önleleplező hatású volt a két fiatal hölgytől, Parditka Magdolnától és Szemerédy Alexandrától. Ami halovány benyomás volt a Parsifal esetében, hogy attól jó, hogy nagyon kevéssé van megrendezve, az most határozottabbá vált: a Trisztánt még sokkal kevésbé kellett volna megrendezni. A színpad bayreuth-i szürke, talpas poharakkal díszítve, a második felvonásra leszakad az első emeleti erkély, a harmadikra pedig a második emeleti is. Milyen szerencse, hogy nincs negyedik felvonás, mert azt már a szabad ég alatt kellett volna megtekinteni. Sokat kardoznak, zajosan és dobogva, bár nem ügyetlenül, meg is hajol a végén az állatok királyaként is tisztelt kaszkadőrmester, Pintér Tibor. Mindez elég fölöslegesnek látszik, és néha kifejezetten utálatos dolog, az ember a zenét várja, ehelyett vizet csobogtatnak vagy kardot csörömpöltetnek, szerencsésebb esetben is fejvédős emberek sétálgatnak.
Fekete-fehér a színvilág, nem nagy meglepetés, hogy aztán vörösre válik mindez a szerelem hevében, de azért van ebben felfedezés: Trisztán, aki folyton a sötétbe vágyik, végül el is jut oda, a Melottal folytatott, elég félresikerült párviadalban egy felvonás késéssel számomra is kiderül, hogy Melot nem orrba vágja Trisztánt, hanem megvakítja.
Mindegy, csak azt akartam elmondani, hogy a Trisztán és Izolda elsősorban karmester-kérdés. Hiába nem tetszik részleteiben, ha azt érzem, hogy tökéletesen logikus a zene, hogy a tempó elkapja az embert, hogy először az életben észreveszem, hogy a Trisztán a közhiedelemmel ellentétben egyáltalán nem hosszú opera. Na jó, nem is rövid, de annyi, amennyinek lennie kell. Lehet, hogy az Opera zenekarát ki kell vinni a házból, és akkor táltosodik meg, de még valószínűbb, hogy a hibákkal együtt is élményszerű zenélés a karmesternek köszönhető. Fischer Ádámnak.