Péntek este Pécsett sokan éreztek hasonlóan, mint a meszesi hörpintés győztese: a szomszédolók mindenütt remekül múlatták az időt. Huszonhárom éve élek a baranyai megyeszékhelyen, s megtapasztaltam, hogy a pécsiek szeretik a plebejus, városi banzájokat. Sokak szerint mindez a bányászmúlttal magyarázható, mivel az odalent nagyokat hajtó férfiak idefent nagyon el tudták magukat engedni. Mások Pécs nemzetiségi gyökereiből eredeztetik az oldottságot, mondván: magyarok, németek, bolgárok, bosnyákok, horvátok, szerbek versengtek itt egymással, hogy ki tudja még inkább magához ölelni a világot.

Amikor az elmúlt években az EKF előkészületek gyengéiről értekezett a sajtó, sokan azt jövendölték: Pécs kultúrfővárossága kimerül majd az evőivó-danoló-táncoló élvezetekben. Aligha lesz így, ám az se tragédia, ha az efféle közösségteremtő örömök viszik majd a prímet. A kultúrházban sem a műsor csak a fontos, hanem a másik ember. A találkozás.

A már említett Komlói úti, 16 lakásos ház buliját a 28 éves Köves László szervezte. A direktmarketinggel foglalkozó, gazdagon tetovált, izmos, fekete hajú férfi gondoskodott a gyerekek aszfaltrajzversenyének és a felnőttek csülökpörköltfőzésének feltételeiről. Köves László büszkén nézett körbe a negyven pöritunkolón:

– A feleségemmel hét éve költöztünk ide. Nekem fontos volt ez a nap. Tán azért is, mert nevelőintézetben nőttem fel.

A rakott asztal körül mindenki megnyílt. Egy nyugdíjas asszony, Margit apjáról énekelt, a nótáskedvűről.

– Hiányoznak a szüleim –mondta könnyeit törölgetve. –Meghaltak már rég. Tizenketten voltunk testvérek. Apám bányász volt. A férjem is. Négy gyerekem, nyolc unokám van. A férjem meghalt 16 éve. Azóta nem néztem férfira.

– Hány éves vagy? – kérdezett rá a vele szemben ülő, ötvenéves Sándor.

– Huszonnyolc – vágta oda az asszony.

– Ugyan! – legyintett Sándor –, te már szemüveggel legelsz. A 77 éves Bedő Tibornét a fi atalabbak hozták le a buliba. Ő őslakos az ötvenéves házban. Megfőz, takarít, mos, de a lépcsőn már nem tud lemenni. Naponta bevásárol neki egyik szomszédja. Nem kér érte pénzt. Ahogy a két emelettel lejjebb lakó Szabó Gábor sem, ha megjavít valamit.

– Nincs ebben semmi – szerénykedett a villanyszerelésből élő, 34 éves, nős, kétgyermekes férfi. – A házban mindenki segít. Az apám is ilyen volt. Nem maradt róla emlékem, hároméves voltam, amikor öngyilkos lett. Hirtelen odakiáltott tízéves fiának, aki tavaly ősz óta trombitálni tanul:

– Erik, játssz valamit! Ez egy szép nap.