Menczel Róbert díszletének lényege sok le-föl mozgó drapéria, amelyekkel különböző térformákat lehet kiszakítani a szinte üres színpadból, továbbá sok-sok szék. Köztük egy piros, ez természetesen a trón. Irónia villog az ország felosztásának jelenetsorában, erőszakos aktualizálás nélkül is a hivatalos ceremóniák kényszeredett álságosságát látjuk. Daróczi Sándor jelmezei némely szereplőn álruhának hatnak. Molnár Mariann mintha A Pál utcai fiúk Boka-szerepét folytatná, felelő diákként vigyázzállásba vágja magát Goneril szeretetvallomásához, ám később leveti bozontos parókáját és a nő gonoszságát már kopaszra nyírtan képviseli.

Kent udvari álcáját ugyancsak leveti Fazekas István, amikor a király száműzi, és álruhaként ölti fel saját arcát, ám hozzá harsány palócos parasztbeszédet vesz föl. Az egyik gesztus agyoncsapja a másikat: ha a grófi álruhából az igazi ember bújik elő, az nem lehet ugyanakkor hangoskodó műparaszt. A játszók feje fölött két súlyos tömb fenyeget, ezekből a viharjelenetben rengeteg szék zuhan a színpadra, egyszer s mindenkorra elintézve a természeti erőknek kitett szerencsétlenek drámai kiszolgáltatottságát. A padló viszont rácsos csapóajtókat rejteget, melyek szolgálhatnak kalodaként, odúként, de indulni és érkezni is lehet rajtuk keresztül, mintha bizonyos fontos útvonalak a föld alatt vezetnének. Mindez jó is lehetne, ha látszana benne a rendszer. Kimondottan boszszantó viszont a szex és hatalom összefüggését illusztráló számos divatos színpadi közhely felsorakoztatása.

Kárpótol viszont két dolog. Az egyik, hogy Nádasdy Ádám szabatosan költői, mai nyelven világosan és erőteljesen szóló fordítását mondják, többnyire érthetően, a művi szenvedélyektől csak ritkán elfúló artikulációval. A másik néhány jelentékeny színészi teljesítmény. Gáspár Tibor Glostere öregedő ember értetlenségével bámul a megváltozott, eldurvult világra, naivitása már-már ostobaságnak látszik. Olt Tamás alkata ugyan meglehetősen távol áll attól a légies nyomoronctól, akinek a nincstelen-meztelen Tamás álarcában bujdosó jó fiút színpadainkon megszoktuk, jelentős színészi teljesítmény viszont, ahogyan ostobán pózoló udvaroncból bölcs férfivá érleli a szenvedés. Kuthy Patríciát nem hozza különösebb helyzetbe a rendező azzal, hogy Cordeliát és a bohócot is ő játssza. Filológiailag indokolható gondolat, hogy a bohóc képében mintegy a jó lány lelke, szelleme óvón kering megrendült elméjű apja körül (hasonlóan az álruhás Kenthez), de a színpad próbáját többnyire nem állja ki ez az ötlet. Ezúttal is egymástól elkülönül a szívhez szóló Cordelia és a kedvesen ugrifüles bohóc.

Az előadás minden buktatóján érintetlenül lábal át viszont Horváth László Attila Learje. Nem bolondul meg. Ugyanis eleve az. Csak amíg védi a hatalom, addig nem látszik rajta. Önkényúri fegyelem, magabiztos eltökéltség burkában tesz azt, amit éppen akar. Álarcok sora hull le róla, amikor a birodalmát jelképező köpenyétől megválva, mintegy közemberként kell szembenéznie a világgal. Az őrjöngés, a bohóckodás is egy-egy stáció, szerepkísérlet az önmagához vezető, megvilágosító úton. Horváth László Attila csak az éppen szükséges külső jelzésekkel, lényegében belül járja végig azt, és vinné magával rajta a nézőt – ha mindig engedné az előadás többi eleme.

Esetleges az előadás szépsége