Miként Hobo tavaly megjelentetett legújabb szólólemeze, a Circus Hungaricus is az: zseniálisan nyomasztó. Ha a borítóra pillantunk, apokaliptikus vízió tárul elénk. Talán mégsem ez a legjobb kifejezés. A leszegett fejű, elhasznált madárijesztő, egyik karján petróleumlámpával, a sötét aljú ég, az elszáradt napraforgómező képét a színes cirkusszsátor sem tudja igazán feldobni – igaz, nyilván nem is akarja. Éppen olyan képet fest a Magyar Cirkuszról és környezetéről, amilyen az valójában. Még az apokalipszison innen. De nem sokkal. És most nem a méltán népszerű, kiváló előadások sorát produkáló Fővárosi Nagycirkuszról van szó, természetesen. Hanem Magyarországról. Ami néha porondmestert cserél ugyan, de ettől függetlenül kegyetlen egy világ, na.

Nem mondhatni, hogy önfeledt hangulatú lemez volna tehát Hobo konceptalbuma. A lemez dalaiban, (Madarász Gábor és Hobo közös műveiben), az album ívében megbújó fájdalom most sajátos, néha vidám, sokszor szívszorító előadássá transzformálódott a Városligeti Műjégpályán, ahol három napon át (hétfőn utoljára) egy cirkuszi sátorban mutatja be Földes László a Circus Hungaricust. No, persze, nem egyedül. Segítségére vannak a dereceni Csokonai Színház, a békéscsabai Jókai színház művészei, művésznövendékei, az Alternatív Cirkusziskola tanulóiból alakult Hippodrom artistaegyüttes, énekesek, és persze Hobo saját zenekara is. A békéscsabai Porondszínház produkcióját láthatjuk egyébként.

A Circus Europa című kezdő, és a Circus Hungaricus című záródal (plusz a ráadások) között sok minden lefolyik a történet folyamán. A sztori sokszor kaotikusnak tűnik, nem mindig értjük, pontosan mi is történik a porondon, aztán kisvártatva persze rendszer kerül a káoszba, a figyelemelterelőnek tűnő mozzanatokról kiderül: attól még, hogy egyik céljuk valóban a figyelemelterelés, nagyon is funkcionálisak. A hosszú percekig egyhelyben egyensúlyozó, aztán hirtelen hibázó, a kötélről leugró artista, a hozzá odafutó vigasztaló cirkuszlány alakja, a többször jelmezt váltó fiúcsapat, a vándorló szélgép, az előadás közbeni díszletépítés, a satöbbi. Az előadás rendezője, Vidnyánszky Attila megtalálta az egyensúlyi állapotot: a porondon történtek nem kizárólag az elhangzó dalok illusztrációiként értelmezhetők, de valóságos cirkuszi mutatványokként is. A Circus Hungaricustól függetlenül is volna értelmük.

Így persze plusztartomány is beköszön. A hagyományosan utalásgazdag Hobo-szövegek vannak itt kibontva cirkuszi eszközökkel. Nevessünk vagy sírjunk, mikor lufifejeket csattint szét egy – mondjuk, karhatalmista pisztoly? Hát amikor valaki sajt lufifejét lövi szét? Magunkra vesszük-e a Bolondok Hajója rendkívül csalogató ajánlatát? Lárpurlár száll-e a színes papírszelet, vagy hétköznapjaink elszálló morzsáit jelenti? A megidézett KGB, ÁVH vajon ott tartja-e a lóden zsebében a morzsaporszívót? Milyen országban éltünk, és élünk egyáltalán? Kisszerű cirkuszban? Ahol ugyan rendszerint happy az end, a mutatvány sikerül, az artistalány beleszeret végül a légtornász fiúba és sok pici bohócnövendéket nemzenek, de ahol mégiscsak kibírhatatlan az élet, és semmi nem az, aminek látszik? És néha ez még szerencse is? És mi lesz a színpadon végig ott bóklászó, egymással néha érintkező családdal? Na, velük mit csinál a század, a régi, az új, mit csinál a történelem?

Mit keres a kofferjával folyton itt lebzselő Cipolla, hivatását tekintve gonosz és manipulatív hipnotizőr? Áldozatokat aztán talál bőven a Circus Hungaricusban. Végül mégis meghívást nyer a Bolondok Hajójára, majd ő lesz a hajósinas, majd ő süti a rántottát, mondja Hobo, miközben a tiszta lelkiismeretű emberek szigetére hajózik az egész kompánia. Ez egy olyan Magyar Cirkusz, hogy van megbocsátás. De nem feltétel- és következménynélküli.

És ez a szép. Meg hogy két órán át folyamatosan áramlik a kemény zene a porondon, nincs egyetlen másodperc üresjárat sem, a háttérben Fellini megy és Chaplin, az igazi nagy bohócok. A főhős, a Circus Hungaricus porondmestere beszél és énekel, játszik, kommunikál is a közönséggel. A cirkusz népe is folyton mozgásban, táncol, mászik, épít, mutatványoz, néha befut a színre egy helyes keverékkutya is egy kis simogatásért, a basszus meg jól elhelyezi ennen magát a gyomrunkban, és többnyire le vagyunk nyűgözve erősen.

Hobo tehet róla, a társai, meg a blues a manézsban.

Földes László