Nem olyan rég megjelent egy egészen különleges könyve, a címe Csikágó. Gangregénynek nevezte, amely nem csak a tökéletes műfaji meghatározása miatt különleges, hanem mert a történetei is, éppen általa, különlegesek. Budapesti ember volt, az maradt mára is, budapesti író a szó nagyon szoros, tehát Mándy Iván-os értelmében. Van egy novellája, amit beépített a Csikágó című regényébe, a Tejportestvérek. Úgy éreztem, nem ott van vége, nincs vége, rákérdeztem.

1956-ban született, márciusban, szinte ugyanazon a napon, mint a szomszédgyerek, akkor, amikor minden szülőanya teje elapadt. Csikágó kellős közepén, lent a pincében, valahogy mégis kerül svéd tejpor, így lettek ők ketten ezerkilencszázötvenhat őszén tejportestvérek.

Az egyik család annak rendje és módja szerint kivándorol, a másik annak rendje és módja szerint nem. A két fiú levelezésbe kezd, nyelvtanulás, nyelvápolás. Érettségi után a nyarat együtt tölthetik. Itt van vége a megírt történetnek. Kérdem tőle, miért? Azért, mondja, mert azt a másikat, a tejportestvéremet annak a nyárnak az elején, Bali szigete mellett, nyaralás közben, megették a cápák. Nem mertem megírni.

Mindegyik vagy majdnem mindegyik könyve terekhez, utcákhoz, azt mondanám, létező, ma is azonosítható helyszínekhez kötődik. Nála, lehet, hogy vérbeli drámaírói mivolta miatt, ezek a helyszínek, ezek az utcák, ezek a házak, ezek az udvarok kivételesen hangsúlyosak. Mint Krúdy Óbudája, Kosztolányi Krisztinavárosa, Ottlik kőszegi iskolája, Konrád Ráday utcája, Kukorelly Szondi utcája. Ezek mind olyan fontosak, hangsúlyosak és megkerülhetetlenek nála, mint Dublin, ami számára sohasem csak olvasmányélmény volt, hanem a megélhetőség egyik helyszíne.

Beteg volt, tudtuk, nem beszélt róla, csak nagyon keveseknek. Legutóbb, amikor vezetni már nem tudott, Závada Pali vitte le Debrecenbe az orvosához. A halálát megelőző este Závada az Új Színházban a Fonó együttessel nagyhatású felolvasós/dalos estet tartott. Rá néhány órára halt meg Békéspali. Nem igaz, hogy mulatozva nem gondoltunk rá. Gyönyörű, utólag is gyönyörű egybeesés.

Egy irodalom van, az olvasóé. Nem gyerekkorban, nem felnőttként, akkor jutsz a hozzád szólóhoz, éppen akkor, amikor eljön az ideje. Ilyeneket, meg ehhez hasonlókat lehet majd még kimondani róla, megmaradó, nagy szavakat is. Megköszönhetjük neki egyszer majd a Nagykönyvet, és Dublint.

Még nincs itt az ideje.

Csak művek maradnak? A küzdelem és a szeretet vele halt meg? Vele is, biztosan.