Zárójelben: az idő
Nem szemszonájt amúgy, ócska vulkánfíber.
A zárójelbe tett idő – ez nem csak az alcíme, témája is Burger Barna kiállításának. A Mai Manó Házban június 27-ig látható tárlat: mini-portrésorozat. Mondanánk, hogy igazolványképek, mondanánk, hogy olyan, mintha beültetnénk a falon látható polgárokat valamelyik, a metróállomáson nem ritka gyorsfénykép-automatába, és aztán kiállítanánk a végeredményt. Csakhogy ez ordenáré csúsztatás volna, mi pedig az olyat nem szeretjük. Mert míg egy ilyen szívtelen-lelketlen, nagyüzemi és mi tagadás: rosszacska minőségű gyorsportré megett nem rejtőzik semmiféle történet, legfeljebb a fél perc alatt eltapsolt nyolcszáz forint története, Burger Barna most látható portréi mesélnek. Az időről sztoriznak, a sztori nyelve pedig a tekintet. Amit mindannyian beszélünk így vagy úgy, legalább középfokon.
Az Előtte-Utána sorozat páros darabjain híres és egyáltalán nem híres arcok láthatók, amint a cím is sugallja, előtte és utána. Mondjuk ima előtt és után, mint az idős apáca esetében. Vagy éppen meccs előtt és meccs után, lásd: focista. De azt is „lekövethetjük”, milyen változás megy végbe a koncertre készülő zenész arcán mire túl van az előadáson. A zárójel a levegővétellel kezdődik, és addig tart, míg kifújja magát az arc.
A huszonegyedik század magyar arcai – August Sander nyomán talán így is nevezhetnénk a George Eastman Teremben látható anyagot. A megnevezés persze sántítana, mert az itt látható páros portrék messze nem reprezentálják sem a századot, sem a nemzetet úgymond, ahogy Sander megasorozata sem a múlt századot. Német mesterembereket, földműveseket és másokat mutatott meg a kor dokumentarista eszközeivel. De hát Sandernél és most Burgernél sem belügyi arcképcsarnokról volt/van szó, hanem művészetről. Mondjuk. A szemcsillogást reprezentálják a képek, a ráncok mélyülését vagy épp kisimulását, a rákészülés utáni megnyugvást, esetleg a végig megmaradó feszültséget. Kinél mit.
Burger Barna játékra is hív. A képek egy része esetében próbálhatjuk kitalálni, ami a képek másik részénél evidensnek tűnik: mi történik a zárójelben, vagyis mi előtt és mi után készültek a képek. Pláne, hogy a háttér minimális, konkrétan nincs környezet, kevés a fogódzó, nagyjából ugyanúgy vannak világítva a „helyszínek”. A már említett tekintetek változásai, a ráncok, a mimikai változások nyomán következtethetünk csak a hangulatra. Vagy éppen az eltelt idő mennyiségére.Cseh Tamás arca például emitt szikár, amott kicsit szélesebbnek tűnik, és mintha mosoly is villanna. Aligmosoly, csehtamásos, nem csak a szája szegletében, a szemében is. Itt aligha pár óra a két kép között eltelt idő. Lipcsei Péter viszont kicsit csapzottabb az alkalmasint egymeccsnyi különbséggel elkészített portrén. Szigorúságban nincs nagy különbség. Tán nem rúgott gólt.
A büféslány szerint kisimultam, felébredtem, és minden rendben, a bőrönd pukkanásig pakolva. A zárójelekről nem beszéltünk. Mindent a tejeskávéra kentem.
