Népművészet helyett gépi-népi bóvli
Szakmai berkekben erős a régi népművészeti bolthálózat iránti nosztalgia. Más kérdés, hogy e hálózatnak mi mindent nem kellett volna kínálnia, de tény, hogy a mesterek elestek egy széles körű megrendelői forrástól. A régi bolthálózatot privatizálták, kínálatuk pedig siralmasabb mint valaha: az országot ellepték a bizonytalan eredetű, gépi technikákkal készült, olcsó ajándéktárgyak, amelyeken felfedezhetők ugyan a magyar népművészet sajátos jegyei, de valójában köszönő viszonyban sincsenek a hazai tárgyalkotó folyamatokkal. Az érték a piacon háttérbe szorult – összegzi a helyzetet Beszprémy Katalin, a Hagyományok Háza népművészeti módszertani műhelyének vezetője és az intézmény népi iparművészeti osztályát vezető Szabó Zoltán.
A szakemberek a vásároktól sincsenek elragadtatva. Beszprémy úgy látja, hogy a Mesterségek Ünnepétől és néhány kiemelt alkalomtól eltekintve a színvonal rendkívül vegyes, és ez rossz, főként mert az emberekben negatív kép alakul ki a népi kézművességről, tehát devalválódik a műfaj. Az ok világos: a vásárokat szervező önkormányzatok, szervezetek legtöbbször a legnagyobb hasznot kívánják kivenni az ilyen rendezvényekből, és a legtöbb hasznot az olcsó utánzat hozza.
Nem kell persze kifejezetten műértőnek lenni ahhoz, hogy az ember lássa, mennyire kilóg a lóláb: a hon szuvenírboltjaiban százezres szériákban fellelhető piros, kék, zöld és sárga színekben tündöklő, magyaros virágmotívumokkal díszített, félméteres ceruzákról például aligha hiszi el bárki atyánkfia, hogy az archaikus magyar parasztság szinte kenyér helyett is ilyenekkel élt, ahogy valószínűleg a tíz perc után soha többé meg nem szólaló, cserébe viszont ugyancsak igen cifra furulyákról sem, amelyeken szintén jól felfedezhetők a nagy teljesítményű távol-keleti esztergagép dolgos pengéjének nyomai.
Az se valószínű, hogy a honfoglaló magyarok műbőrből és hidegen sajtolt, nikkelezett bádoglapokból készült tarsolylemezes övtáskákkal hódították meg e földet, hol annyi szív hiába onta vért, az meg pláne nem, hogy valamivel később polimer alapon komponálták meg gyermekeik kedves játékszerét, a matyóbabát. Csakhát igen kínos: a turisták ezeket viszik haza mint magyar holmit (ámbár meggyőződésünk, hogy egy részük azért, hogy ne csak ő röhögjön, hanem a szomszédja is).
Még ennél is sokkolóbb azonban, hogy a felhozatal egy részéhez hagyományainknak még ennyi közünk sincs (pedig ez se sok): a kirakatokban,mindjárt e magyaros holmik – tehát mások mellett a miskakancsó, a festett tojás és a tubusos gulyáskrém – mellett egészen más népek, egyébként hasonlóan kifacsart tárgykultúrájában kénytelen megmerítkezni a szemlélő. Mit keres például a matrjoskababa a szentendrei belvárosban, pláne az, amelyiknek Lenin-arca van, a hasán meg az olvasható, hogy Los Angeles Lakers?
Beszprémy Katalin a falusi vendéglátásban látja az egyik megoldást. A vendég, ha meg akar ismerni egy térséget, annak a helynek a speciális kultúrájára kíváncsi. Ezt szeretné látni, megélni vagy hazavinni belőle egy darabot, akár emlék, akár ajándéktárgy formájában. A vendéglátóknak erre az igényre kellene ráerősíteniük, például azzal, hogy a kiadó vendégszoba, vendégház berendezésében jelenjen meg, legalább jelzés értékűen a helyi tradicionális textil, bútor, berendezési és felszerelési tárgy vagy tárgyegyüttes. A látogatóközpontok, éttermek, fogadók berendezése szintén feleljen meg a helyi hagyományos értékeknek, a helyi terméküzletekben vagy üzlethálózatban helyi kézművesek tájjellegű, zsűrizett, minősített, színvonalas termékeit lehessen megvásárolni. Legyen logója, védjegye a térségnek, amely az összes, minőségileg garantált helyi terméken szerepel – és ezek csak a legfontosabb tennivalók.
Szabó Zoltán szerint – mindemellett – már gyerekkorban el kellene kezdeni a tárgyalkotó népművészet megismertetését, megszerettetését. Az osztályvezető, ha rajta múlna, parancsba adná, hogy az ország összes iskolai osztályát évente legalább egyszer el kell vinni egy néprajzi kiállítóhelyre. Előrelépést jelentene az is, ha szigorúan megkövetelnék a zsűrizett termékek védjegyének használatát. Persze nyilván ezt is hamisítanák, de ha a hamisítást büntetnék (ahogy a zárjegyhamisítást), mindenképp előrébb volnánk. Szabó azzal is tisztában van, hogy a piacot nem lehet korlátozni, vagyis hiábavaló próbálkozás volna betiltani az országban a gagyiárusítást. A legfrekventáltabb helyeken – mondjuk a budai Várban – a sarkukra kellene állniuk a hatóságoknak, és csak olyan népművészeti portékákat engedni be az ajándékboltokba, amelyeket a zsűri értékesnek, tehát vállalhatónak minősített.
A Hagyományok Házához kötődő, 50-60 tagú zsűri évente nagyjából négyezer népművészeti tárgyat minősít. A legjobb alkotásokat – vagyis a legmagasabb technikai színvonalon elkészített, hozzáadott szellemi értéket hordozó darabokat az ún. A kategóriába, a reprezentatív, de kisebb technikai hibákkal és/vagy az autentikus mintakincs nem tökéletes alkalmazásával született munkákat a B kategóriába sorolják. Az ajándéktárgyakat egy harmadik kategóriába sorolva minősítik.
Tavaly 896 tárgyat utasítottak el a zsűrorok, mondván, sem formailag, sem technikai kivitelükben nem feleltek meg a követelményeknek; ezek azonban jellemzően nem a rendszeresen zsűriztető csaknem 1600 népi iparművésztől származtak, hanem a mesterséget még csak tanuló amatőröktől.
