Gödör
Hamis emlék ez persze, hiszen valójában fél év is eltelt a Fidesz és a kisgazdapárt kormányra kerülése után – és lezajlott közben az önkormányzati választás is –, mire a beruházás körüli bizonytalanság, a költségek és a pesti szélcsatornák miatti aggodalom bizonyosságba, azaz az építkezés leállításába csapott át. Ám amennyire megszokta mára az ember a Bán Ferenc tervezte mélygarázsból és díszletraktárból lett, rezgésbiztos szórakozóhely, a Gödör létét, annyira öszszébb is csúsztak annak a négy évnek a történései. Utánaolvasás nélkül inkább csak a svungra, a mindenre kiterjedő változtatási vágyra emlékszünk, mintha nem is négyévnyi szüntelen cselekvés, hanem egy egyetlen szuszra elhadart nagymonológ lett volna minden, ami az Erzsébet téri gödörhagyás és a Duna-parti, 2002. március 15-i színházavatás között lezajlott.
Pedig szimbolikus tettek, tényleges és virtuális építkezések egész sora szolgálta akkor, hogy a magyar kultúrában olyan változások történjenek, ahonnan „később már nem lehet visszalépni”. A kultúra két módon is a politika harci terepévé vált: egyrészt azáltal, hogy intézményrendszerét és eszközeit a Fidesz teljes egészében akkori, öndefiníciós igyekezete szolgálatába állította, másrészt úgy, hogy a kormány mindig és mindenhol a markában tartotta a gyeplőt. Mivel tizenkét esztendővel ezelőtt még sokaknak volt emlékük az eredeti, szemtelenül liberális, a kereszténydemokratáknak „csuhások, térdre”-t vezénylő, a parlament trianoni megemlékezéséről szimplán kivonuló Fideszről, tettzuhataggal kellett sulykolni az új, konzervatív és egyben a nemzetről atyaian gondoskodó imázst. Ezt a célt szolgálta a millenniumi Szent Koronakultusz, ezt a kulturálisintézmény-alapítási láz – melynek eredménye a dél-pesti Duna-parton álló kultúrcentrum csakúgy, mint a Terror Háza vagy a funkcióját lényegében mindmáig kereső Millenáris. És ugyancsak ezt a huszadik század közepi diktatúrák filmgründolási gyakorlatát felidéző eset, amikor A Hídember című Széchenyifilmeposz születésekor a politikai gyökereit kereső kormányzat kvázi megrendelőként, eszmei háttérerőként lépett fel.
E túlhabzó világváltoztatás nem sok teret hagyott a spontaneitásnak. A látványos tettek és a burkolatlan önreklám mögött maradt a hideg racionalitás: nagy ágazati átstrukturálásban senki sem gondolkodott, legfeljebb abban, hogy a kormány tényleg minden, a kultúrára költött fillér helyét maga jelölje ki. Még azt a pénzt is igyekeztek a saját hatáskörükbe vonni, amelyet nem a költségvetés bocsát normatívaalapon a társadalom rendelkezésére, hogy abból a kötelezően ellátandó kulturális feladatok teljesüljenek. Így esett, hogy a művészetek és a közkultúra értékteremtő tevékenységét gyakorlatilag egyedül finanszírozó, önkormányzati rendszerben és akkor még járulékokból működő Nemzeti Kulturális Alap pénzét költségvetési tétellé tették, és mind nagyobb arányban a miniszter belátására bízták, kit és mit talál támogatásra érdemesnek. Innen azért szerencsére lehetett visszalépni: az NKA függetlenségének és a kuratóriumi rendszerének megőrzése, egyáltalán, a kulturális alap pénzének megóvása (még ha járulékok helyett a lottóbevételből is) nagyjából az utóbbi nyolc év kultúrpolitikája legnagyobb eredményének mondható. Nem mintha ez a két ciklus nagy kulturális gesztusok kudarcairól, kútba esett tervekről vagy fájó hiátusokról szólt volna: egyszerűen a semmittevésről, olykori tévelygésről tanúskodott inkább.
A kiindulópont persze világos: a jövőbe látás képessége híján az első ciklus kezdetén, 2002–2003-ban még valóban lehetett hinni az árokbetemetés esélyében, így világos és támadhatatlan érvek szóltak a gödörhagyás ellen, a megkezdett beruházások befejezése és a nagy dérrel-dúrral átszabott intézményrendszer változatlanul hagyása mellett. Ám az a tény, hogy az első balliberális kabinet lényegében kulturális stratégia nélkül látott neki a kormányzásnak, nem pusztán azt az örvendetes körülményt takarta, hogy nekik nem volt szükségük kulturális habverésre politikai imázsuk megteremtéséhez. Idővel éppenséggel világossá tette azt is, hogy valóban nincsen koherens elképzelésük arról, mihez is kellene kezdeni ezen a területen. A politizálás ötletparádévá olvadt, az egymást váltó döntéshozók szívéhez közel álló területekről fellőtt petárdák – lásd ingyenes múzeum, a könnyűzene vagy épp a népművészet helyzetbe hozása, netán az Erkel Színház helyén egy új kultúrcentrum megteremtése – idővel egymást oltották ki.
Az természetesen nem bűn, sőt értékelendő, ha egy kormány nem igyekszik a saját képére formálni egy ország elit és közkultúráját. Viszont jelzésértékű, ha egyetlen ciklus alatt háromszor fut neki a hosszú távú, évtizedet felölelni hivatott kulturális stratégia megalkotásának, de a nekiveselkedésből soha nem jön ki több, mint a megnyugvás, hogy a hatalmon lévők a kultúrát esélyteremtő eszköznek gondolják, nem pedig normát, különösen a művelődésen túlmutató, netán nemzeti normát akarnak szabni általa. Az elmúlt nyolc évben a folytonosan változó kormányzati konstrukciókban a kulturális politika tehát egyre veszített a jelentőségéből – a második ciklusban ezt az oktatási tárcával való újbóli összevonás is demonstrálta. A kormányzat pedig végül beérte annyival, hogy igyekezett fenntartani az üzemszerű, botránymentes és megbízható működést a kulturális szférában, és megpróbált biztos törvényi hátteret biztosítani néhány visszafordíthatatlan művészeti-gazdasági folyamatnak (filmtörvény, előadó-művészeti törvény), valamint hozzávetőleg igazságosan elosztotta a költségvetésben rendelkezésre álló, a válság miatt egyre kicentizettebb összeget.
E kormányzati passzivitás fényében különösen beszédes, hogy milyen feszültségek zilálják, milyen mély árkok szabdalják mindeközben a kulturális szcénát. Lehet ezt akár a lassan évszázados toposznak számító nemzeti-urbánus megosztottság, az immár tagadhatatlanul megkérgesedett előítéletek számlájára írni; lehet a gyökereket a rendszerváltás utáni első ciklus médiaháborújában vagy az ezredforduló óvatlan szentkoronázásában-szentistvánozásában keresni; lehet azt mondani, hogy aki a legitim választást megkérdőjelezte, majd életre hívta a polgári köröket, az betonozta be a „ti kultúrátok” és a „mi kultúránk” feloldhatatlan kettősségét. Így volt vagy úgy, de tény, hogy ma két kulturális kánon látszik egymás mellett élni az országban, ami nem pusztán olyan (néha iróniába hajló) külsőségekben ölt testet, hogy az elmúlt évtizedben a legtöbb művészszervezetből alakult balos is, jobbos is, lemenően egészen a színigazgatók egyletéig. Az eszmei alapon nyugvó értékválasztás immár felülírja a művészet élvezetétől rendes körülmények között mégiscsak elválaszthatatlan egyéni ízlést is. Így feszül egymásnak primitív vagy-vagy választásként Wass és Kertész, Vidnyánszky és Alföldi, Makovecz és Bán, Szörényi és Bródy.
Hogy így van, arról egyébként a Fidesz kulturális programjának hiánya mondja a legtöbbet. Nem pusztán a Nemzeti Együttműködés Programjának teljes kultúramentessége tekinthető figyelmeztető jelnek, hanem az a harminckét oldalas dolgozat is, amelyet tavaly bocsátott közre a választási győzelemre készülő párt Minőség a kultúrában címmel. A szöveg nemcsak azt szögezi le, hogy a kultúra „nemzedékről nemzedékre hagyományozódó örökség” és hogy a minőség alapján összeegyeztethető a kulturális tradíció és a korszerűség, de amellett is hitet tesz, hogy „a kulturális politikának őrködnie kell a kultúra egészének a közérdeket, a közjót szolgáló belső egyensúlyán”. Aki e nem várt semmitmondás láttán csodálkozva vonná fel a szemöldökét, annak érdemes továbblapoznia a kulturális intézményrendszerről szóló részhez, amelyből lényegében kiderül: a polgári kulturális politika mindent ugyanúgy csinál, mint a nem polgári, csak persze sokkal több pénzből.
S hogy mindebből hogyan lesz gyakorlat? Úgy-e, ahogy Orbán Viktor a kötcsei beszédben megfogalmazta a kulturális kormányzat feladatát? Biztosítani „a magyarországi kulturális elit számára a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket”. Vagy úgy-e, ahogy kijelölt kulturális államtitkára, Szőcs Géza mindezt még kinevezése előtt a praktikum nyelvére lefordította? Hiszen már „leendő”-ként bedobta a köztudatba az aczéli 3 T-re rímelő 3 F-et (fi nanszírozandó, felejthető, felejtendő), nyilatkozott arról, hogy a filmművészetet használni kéne végre arra, amire alkalmas – „ez a misszió egy új nemzeti érzületnek és identitásnak a megteremtése, az ahhoz való hozzájárulás” –, s beígért persze jelentős személyi változásokat is. Esetleg úgy-e, ahogy Kerényi Imre színházigazgató üzent egy újságcikkben a kollégáinak? Kijelentvén: „2010-ben az önérdekvezérelt ballib értelmiség a bűnös ballib hatalommal együtt megbukik”, és reményének adva hangot, hogy „a Fidesz-kormány szimbolikus territóriummá nyilvánítja a magyar kultúrát”.
Az első kijelentésből a már ismert atyáskodó hatalom és a normaállítás réme sejlik föl. A második nem is rejti véka alá, hogy eszmei igazodást vár el. A harmadikból meg süt a revánsvágy, a gödörhagyás éhsége. Azt sugallja: ha ezúttal nincs is elkezdve semmi, azért találunk legyűrhetőt. Ott van például a szabad kulturális cselekvés illúziója.
