Igaz, amíg a portugál Mester 1998-ban irodalmi Nobel-díjat nem kapott, hiába propagáltam, alig ismerte itthon valaki – olyannyira, hogy a Jézus Krisztus evangéliuma című (azóta nálunk is megjelent) könyvét a Nobel-díj előtt le se akarták fordítani magyarra. Azt mondták a kiadóban, hogy nincsen rá kereslet. Kénytelen voltam hát a regényt angolul megszerezni, portugálul ugyanis nem tudok – pedig Saramago kedvéért kicsit megmártóztam a nyelvben, s elutaztam Portugáliába is.

El lehet képzelni az örömömet, hogy a közelmúltban magyarul is megjelent Az elefánt vándorútja (A Viagem do Elefante) című új regénye az Európa Kiadó gondozásában. Csinos kiállítású, karcsú, ízlésesen megtervezett kötet, de ami a tartalmat illeti: ezúttal sem csalódtam a Mesterben. A Lisszabonban két évvel ezelőtt kiadott regény valós eseményt mesél el az 1550-es évekből, amikor Portugáliából egy Salamon nevű indiai elefánt a portugál király ajándékaként katonai kísérettel Bécsbe utazott, átszelve az Alpokat. S mivel Saramago nagyon jól tudja, hogy egy ilyen elefántos utazás az európai olvasóban azonnal Hannibál nevezetes pun hadjáratát idézi föl, folyamatosan rájátszik e történelmi párhuzamra. De alaposan átver minket: csúfondárosan fityiszt mutat történelmi beidegződéseinknek és olvasói elvárásainknak. Hiába várunk tőle Hannibálokat és háborús, izgalmas kalandokat, a regényben végső soron nem történik semmi különös. A vándorút aprólékosan kifejtett mozzanatai kezdetben elhitetik velünk, hogy valami fontos, lényeges esemény van készülőben – holott csakis arra valók, hogy elfödjék a „regénytelenséget” magát.

Saramago prózája méltósággal hömpölygő, hatalmas folyamhoz hasonlít, mondatainak lélegzést imitáló ritmusa andalító, figurái pedig – mint minden művének hősei – egyszerre földöntúliak és hétköznapiak. Egyszerű, tanulatlan emberek, akik azonban olyan választékosan és filozofikusan fejezik ki magukat, mintha Nobel-díjas prózaírók lennének... A szerző – szokása szerint – folyton kikacsint a szövegből, kommentál, magyaráz, elmélkedik, szellemeskedik, közbeszól, sőt olykor terjengősen fecseg, de annyira jól csinálja, hogy nagyon szeretem érte. Ráadásul egy új szót is megtanultam a magyar fordítótól: „gangosan lépdelő elefánt”, olvastam a 32. oldalon, s nem tudtam, miről van szó. Hiszen nálunk otthon gangnak az udvar felé nyíló, külső folyosót hívták – de kiderült, hogy itt a „gangos” büszke, délceg tartást jelent. S ha már itt tartunk: a fordítás Pál Ferencnek, a Saramago-regények magyarítójának nagyszerű, kimagasló munkája. Róla befejezésül csak annyit: mivel portugálul, mint említettem, nem tudok, biztos vagyok benne, hogy igazából egyetlen Saramago-regényt sem olvastam még – ellenben ismerek számos zseniális magyar regényt Pál Ferenctől... Ezt az embert hihetetlen prózaírói vénával, nyelv- és ritmusérzékkel áldotta meg a sors. Úgyhogy amikor fel szoktam sorolni a számomra legkedvesebb kortárs magyar írókat (Nádas Péter, Spiró György, Závada Pál, Esterházy Péter, Bodor Ádám), mindig hozzá szoktam tenni: és Pál Ferenc.

Lám csak, milyen gazdag a magyar irodalom – még nagy portugál írónk is született.