Cortázar az ötvenes évektől fogva Párizsban él, és úgy tűnik, szellemi habitusát, prózaszemléletét és retorikus lendületét a hatvanas években erősen meghatározza a nouveau roman különböző szerzőinek módszertani szigora és eltökéltsége. Az író elhagyja a mágikus realizmus pástját, lebilincselő eredeti technikáit, és egy kortársi stílusirányzat kedvéért kísérletezésbe fog: a nemlineáris nagyszerkezettel próbálkozik.

Üsd fel a könyvet, és nem győzöl meghökkenni. A szerző rögtön az elején – egy Eligazító táblázatban – közli: több könyv ez, nem egy, s ennélfogva többféle módon is olvashatod. A mű három nagy részből áll: az első Párizsban, a második Buenes Airesben játszódik; a harmadik rész pedig további fejezetek, belső monológok, újságcikkek, idézetek és álidézetek tarka gyűjteménye. Az első rész befogadható fejezettől fejezetig haladva; de lehetséges egy másik sorrend is: nekivághatunk a barangolásnak a 73. fejezetben, és ha megszívleljük a szerző javaslatait (az író a fejezetek végén megjelöli a következő elolvasandó rész számát), úgy szeszélyes ugrások közepette szerezhetünk bizonyos összbenyomást.

A harmadik szövegcsoport címe: Nélkülözhető fejezetek. A jelölés Cortázar nagylelkű megjegyzése szerint azt is jelentheti: ezeket nem szükséges elolvasnunk. A szövegek zömét egy Morelli nevű képzelt író jegyzetei alkotják, akit az első rész szereplői holmi guruként magasztalnak. A könyvben egyre töményebben halmozódnak azok a meggondolások, amelyek a Sántaiskola szerkezetéhez vezethettek – a könyv pedig tevékeny együttalkotásra hívja az elszánt olvasót.

Hogy miről szól a regény, kérdenéd. Anynyi kétségtelen: gyakran feltűnik a szavak közt egy Horacio Oliveira nevű argentin értelmiségi, aki Párizsban alkalmi munkákból tengődik, fivére átutalásait lesi, egy uruguay-i „boszorkával” folytat viszonyt, s közben lepukkant, sikertelen zenész és képzőművész cimboráival a Kígyó Klubba jár: ott közösen dzsesszlemezeket hallgatnak, és napestig el-elvitatkoznak művészetről és metafizikai kérdésekről, valamint az imént említett Morelli, a csupán családnevén ismert író műveiről és elméleteiről. Később ez a „boszorka” kiebrudalja 14 négyzetméteres lakásából Oliveirát, és fiának halála után egyszerűen eltűnik a föld színéről; az elszánt olvasó soha nem tudja meg, mi történt vele. A második részben, már Buenos Airesben, megismerkedünk… de nem folytatom.

A könyv, ez a kaotikus szerkezete és részeg meseszövése ellenére is intenzív tudatfolyam végül itt-ott szép gondolati betétekkel, lenyűgöző szójátékokkal, a szleng nyelvi villogásaival, és egyfajta intellektuális mámorral kárpótol az elégtelenségekért. Igaz, a vézna cselekmény ezer darabra szakad; igaz, az elvont részletek próbára teszik az olvasó figyelmét; igaz, az efféle ellenirodalom ma már avatag innovációnak tűnik. Mégis, mégis: egy nagy író ujjnyomát érezzük minden sorban. Érdemes elidőzni egyegy metaforán, egy-egy reflexión, egy-egy bámulatos részletleíráson; a cél nélküli látvány rögzítése itt is a nagy irodalom jelenlétét sejteti, s mégiscsak azt mondatja velünk: Cortázar mindig Cortázar.