– Vannak, akik hideglelést kapnak a kulturális menedzser kifejezéstől. Leginkább azok, akiknek a kultúra inkább szent misszió és nem áru.

– Ez a felfogás egy régi beidegződést, értékrendet takar. Mi nem vagyunk sem szentek, sem kofák.

– Akkor mégis mi teszi a kulturális menedzsert?

–Az üzleti alapú projektnek az egyetlen és végső célja a profit. Ezzel szemben a kulturális menedzselésnek több célja van: az értékteremtés és -közvetítés, nevelés. Persze, az egyáltalán nem baj, ha közben meg is lehet élni belőle.

– Gondolom, ezért sem hagyta abba még a kezdet kezdetén.

– A szakmai tapasztalatom egyidős a rendszerváltással. Dolgoztam már állami szférában, a British Councilnál, ahol láthattam, mit jelent egy olyan környezetben tevékenykedni, amelyet több száz éves kultúra és demokrácia mozgat. Az A38 Hajó létrehozásával belekóstoltam a magánszférába, amely elég ösztönző erőt adott hozzá, hogy végül saját vállalkozásba fogjak. Ez volt a Budapest Bár.

– A válság mennyire érintette a kultúrát?

– Igencsak megtépázta. Ugyanakkor ahol ennyi fesztivál van mint nálunk, ott nem lehet túl nagy a baj. A receszsziónak volt egy pozitív következménye is: megrostálta a mezőnyt. Vagyis azok a projektek, amelyeket nem találtak ki és nem alapoztak meg körültekintően, azok bizony kihullottak. A Budapest Bár szerencsére nem érezte meg a válságot. Örülök annak, hogy egy olyan projektet sikerült létrehozni, amely csak a közönségtől és tőlünk függ. Nem az államtól, és semmiféle más finanszírozási forrástól. Magunk vagyunk.

– Vagyis szembemennek a kényelmes trenddel. Itt szinte minden kulturális intézmény az állam emlőjén lóg.

– A kultúra állapota, a kulturális élet milyensége sok mindent elmond egy országról. Ahogy a kulturális intézmények finanszírozása is árulkodó: mit és mennyivel támogatunk. E tekintetben sajnos az látszik, hogy meglehetősen sok ésszerűtlenséggel terhes a rendszer. Nem jó a felépült struktúra: kevés pénzt sokfelé és rosszul költenek el. Úgy tűnik, a kulturális térben csak részlegesen ment végbe a rendszerváltás. Nagy a bürokrácia, sok az alkalmazott, rengeteg embert kell eltartani. Ráadásul az intézmények egy részét a tehetetlenségi erő viszi előre.

– Mi segíthetne?

– Ha jobban tudna együttműködni az állami és civil szféra. Ha több jutna a civileknek. Ha jobban tudnánk nyitni a nonprofi t szféra felé, mert csak így lehetne lebontani a megkövesedett struktúrákat. Ugyanakkor sok kortársammal ellentétben nem hiszek abban, hogy a kultúrát teljesen piaci alapokra kellene helyezni. Nem kell, de versenyre azért szükség van. A versenyhelyzet ugyanis ésszerűbb, átgondoltabb, szakmaibb döntésekre készteti a szereplőket. Vagyis megérné magas színvonalon dolgozni. Ma ugyanis jobbára ott tartunk, hogy néhány szakmabeli még az angolul írt elektronikus leveleket sem képes elolvasni, nemhogy megválaszolni.

– Ennyire rossz a helyzet?

– Sok a szakmába így-úgy belecsöppent önjelölt. Pedig egy jó kulturális menedzsernek tájékozottnak kell lennie. Nyitottnak az összes művészeti ág, és leginkább nyitottnak a világ felé. A kulturális szféra ma már nem értelmezhető lokálisan.

– Makacs embernek kell elképzelnünk egy kulturális menedzsert?

– Inkább kitartónak. Hinnie kell abban, amit kitalált. De ehhez számos kérdésre kell válaszolnia. Mit akarok elérni? Kihez akarok szólni? Kiket akarok elérni a projektemmel? Mitől jobb vagy más ez, mint a többi hasonló? A legnagyobb gond, hogy sokan nem végzik el a házi feladatot: nem találják ki a „terméküket”. Az A38 Hajó mögött sokórányi beszélgetés, töprengés áll. Végigjártuk a pesti éjszakát, összegyűjtöttük és elemeztük más országokban szerzett tapasztalatainkat. Ez vezetett el végül ahhoz, hogy a hajó olyan lett, amilyen. Az A38-on eltöltött négy év, a majdhogynem 1200 koncert tapasztalata pedig létrehozta a Budapest Bárt. Nem lehet megspórolni azt, hogy elemezzük a környezetünket, a trendeket, és feltegyük magunknak a kérdést – mit, miért és hogyan szeretnénk elérni.

– És mindig le kell győzni a közeg ellenállását. Hiszen a magyar ízlés elég konzervatív.

– 2003-ban, az A38 Hajó indulásakor elég nagy volt az ellenállás. Az első pár hónapban csak arra jöttek el az emberek, akiket ismertek. Ilyenkor nem szabad pánikba esni, vagy ami még roszszabb: szidni a közönség ízlését. Inkább azokat a módozatokat kell megtalálni, hogy miképp tegyük vonzóvá az ismeretlen, de értékes műfajokat, zenekarokat.Másfél-két év után már maga a hajó jelentette a garanciát. Tudták, hogy aki itt fellép, legyen bármilyen ismeretlenül hangzó neve is, minőséget jelent az adott műfajban. Ezért mondom, hogy igazából struktúrát kell építeni, ideát, víziót kell kialakítani, és azt kitartóan követni.

– Az elmúlt két hónapot Brazíliában töltötte, a múlt héten Horvátországban tanított. Nagyon el vagyunk maradva kulturális értelemben a világ más tájaitól?

– Budapesten őrületes a kulturális kínálat. És most már számos olyan hely is van, amely alkalmas különféle magas színvonalú nyugati produkciók befogadására. Számos vidéki művelődési központot is ennek fényében alakítottak át. Tehát hely és kínálat szempontjából ott vagyunk az élbolyban.

– Akkor hol a bibi?

– Kapcsolatokban, emberekben. Nem veszünk részt fontos nemzetközi eseményekben, nem vagyunk benne a vérkeringésben, így nem is alakulhat ki a szakma modern szemlélete. Márpedig ennek ismerete nélkül sosem leszünk igazán képzettek. Mivel Magyarországon még mindig nincs kulturálismenedzser-képzés, egyelőre fájón hiányoznak azok az emberek, akikkel a külföldi produkciók képviselői felvehetnék a kapcsolatot, illetve akik következetesen tudnák menedzselni a magyar kultúrát. A legszomorúbb viszont az, hogy mindeddig egyik kormányzat sem alakított ki átlátható, szakmailag megalapozott, korszerű kulturális stratégiát. Így a kultúrában dolgozó szakemberek is elég opportunista módon és koncepció nélkül dolgoznak.

„Nem lehet megspórolni, hogy föltegyük magunknak a kérdést: mit, miért és hogyan szeretnénk elérni”