A hivatásos hallgató
Az OHA az 56-os Intézet Közalapítvány egyik részlege, kutatási terepe pedig az emberi emlékezetben megőrzött történelmi múlt. Mi is kell ahhoz – a kutatói ambíciókon túl –, hogy valaki képes legyen hosszú heteken-hónapokon át hallgatni egy ember élettörténetének kacskaringóit: nemcsak a történelem sodrában játszott szerepét, hanem hétköznapjainak sokszor érdektelen részleteit is? Kíváncsiság, türelem és empátia. Ezek Molnár Adrienne „munkaeszközei”.
Abban, hogy végül életútinterjúk készítését választotta foglalkozásként, szerepet játszott egyik első alanyának lenyűgöző személyisége. Lambrecht Miklós orvos nem hős volt, de az a fajta ember, aki zűrzavaros és vészterhes időkben is azt kereste, mivel szolgálhatja a közösséget: a háború idején zsidókat mentett, a harcok során frontkórházat, a forradalomban pedig önkéntes mentőszolgálatot szervezett, az életéről pedig érdekesen, őszintén beszélt – vallomása leírva mintegy nyolcszáz gépelt oldalra rúg.
Molnár Adrienne 1947-ben született Salgótarjánban. Táncművész édesanyjának bátyja a román fennhatóság alá tartozó Szatmárnémetiből menekült Ózdra (hogy miért pont oda, nem is tudja), nehogy besorozzák a román hadseregbe. Az anya egyszer meglátogatta bátyját, és akkor egy salgótarjáni vendégszereplés alkalmával ismerte meg későbbi férjét, aki az acélárugyárban dolgozott technológusként. A munkáskolónia melletti tisztviselőtelepen laktak, és Molnár Adrienne nemcsak a gyerekkori szabadságra, az erőltetett iparosítása révén fejlődő-növekvő város lendületére, de a korlátokra is emlékszik. A szülők beszélgetéseiből kihallotta, hogy az apa politikai passzivitása nem segíti szakmai előmenetelét a gyárban, és táncpedagógus anyja sem találja közegét és társaságát, hiába fordult meg keze között a város szinte minden csemetéje az óvodai foglalkozásoktól a szalagavató programok betanításáig, hiába vezetett asszonytornát az egészséges életmód, a sikkes mozgás fortélyait oktatva, mivel nem volt állandó munkahelye, a társadalmi helyzete – és megítélése is – bizonytalan volt.
Ebből a közegből ment – menekült – a tizennyolc éves Adrienne Budapestre. Azt tervezte, matematika–fizika tanár lesz, de az első egyetemi év alatt ráébredt: nem lesz képes egy osztálynyi gyereket a katedráról elvarázsolni. Elment inkább dolgozni: volt gyárimunkás, szakszervezeti üdülőben kultúrfelelős, idegenvezető, aztán népművelőkönyvtáros diplomát szerezve a Budapesti Történeti Múzeumban kapott állást. Közben férjhez ment Molnár Iscsu István grafikushoz, és hamarosan megszületett Jacquelinne. Ő két gyerekével és katalán férjével az év egyik felét Budapesten, a másikat Barcelonában tölti, animációs filmeket készít és gyerekkönyveket illusztrál.
Akkor dőlt el, hogy Molnár Adrienne szociológus lesz, amikor kutatóintézeti kérdezőbiztosként a munkásszállókat és -kolóniákat járta. A munkásfiatalok életkörülményei iránti érdeklődése bizonyára összefüggött a salgótarjáni évekkel, hiszen ismerős volt előtte a gyártelepi világ színe és fonákja, ha pedig az otthon töltött hétvége után vasárnap Hatvanban átszállt a pesti vonatra, együtt utazott a nyírségi ingázókkal. Tíz évig a KISZ KB (Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága) Ifjúságkutató Csoportjában dolgozott, és a munkásfi atalok életkörülményeit, szervezeti és mozgalmi életét vizsgáló kutatások során szerzett tapasztalatait tudta később kamatoztatni: megtanult kérdezni. Közben az Eötvös Loránd Tudományegyetemen szociológus diplomát szerzett.
Amikor 1988-ban megkapta első OHA-megbízását, már több mint kétszáz életútinterjút tartalmazott a Hegedűs B. András és Kozák Gyula szociológusok által 1981 óta gyarapított archívum (ez alkotta az 1991-ben létrehozott 56-os Intézet „alaptőkéjét”). A meginterjúvoltak életében fontos szerepet játszott a forradalom, ám a kutatók célja kezdettől átfogóbb volt: rögzíteni a XX. század megannyi fordulatát az át- és túlélők szemszögéből. Erre utal a projekt mottója is: a történelem második vonalában. Ennek jegyében született Molnár Adrienne legutóbbi kötete is, amelyet az ötvenhatosok életútinterjúinak rendszerváltásra vonatkozó részeiből szerkesztett.
A Kádár-rendszer egyik fő tabuja ’56 volt. Ezért esély sem volt arra, hogy a forradalom levéltári forrásait szabadon lehessen kutatni. Felértékelődött tehát a szóban elmondott történelem, vagyis az oral history, aminek nyugaton is épp a nyolcvanas években lett divatja. Molnár Adrienne-t sosem foglalkoztatta különösképpen, hogy történettudomány-e, amit művel. Számára egyszerű a képlet: olyan speciális forráscsoporttal dolgozik, amely nélkül kevesebbet tudnánk a múltról. Gondoljunk csak bele, mennyi tanulsággal szolgálhat egy olyan ember élettörténete, aki antifasiszta ellenálló volt, a háború után komoly pozícióba került, ám egy koncepciós perben félreállították, majd az 1953 utáni enyhüléssel rehabilitálták, szerepet vállalt 56-ban, amiért aztán lecsukták, majd a kádári konszolidáció idején is hátrányos megkülönböztetések érték. Persze a kutatónak távolságtartással és – a tudomány kifejezésével élve – forráskritikával kell kezelnie az emlékezéseket. Mert például az emlékek megkopnak. Vagy mert eltérő az emberek politikai váltások iránti fogékonysága – volt, aki másként mondta el a maga történetét a rendszerváltás előtt és után. A kutató számára nem csupán az jelent értéket, hogy az illető mire emlékszik, hanem az is, hogyan. Interjúszituációba kerülve ugyanis mindenki „igazodik”: egyesek éppen ekkor tudnak a legőszintébbek lenni, de akadnak, akik – akár öntudatlanul is – késztetést éreznek, hogy szerepet játszszanak. A kor alapos ismerőjeként Molnár Adrienne kérdéseivel irányítja, terelgeti az emlékezőt, ha szükséges, szembesíti a korábban mondottakkal, de nem pirít rá senkire.
Mi is az oral historys kutató-kérdező feladata? Sokak számára felszabadító érzés volt, hogy végre értő és türelmes füleknek beszélhettek arról, amiről akár évtizedekig görcsösen hallgatniuk kellett. Jól érzékelteti ezt annak a kötetnek már a címe is, amelyet Molnár Adrienne és munkatársa, Kőrösi Zsuzsanna az ötvenhatos elítéltek gyerekeinek sorsáról írt: „Titokkal a lelkemben éltem”. Az egyik emlékező „oralhisztorikus traumafeldolgozás”-nak nevezte az interjút, de a kutató felhívja a figyelmet, hogy nem akar a pszichológusok terepére merészkedni. Nincs az az együttérző mondat, amely nagyobb segítség volna egy szociológus részéről, mint a lehetőség megteremtése: aki hajlandó, elmondhatja a saját történetét.
Amikor azt kérdezem, hogy volt-e, akinek az „igazsága” megrendítette, fordít egyet a mondaton: volt-e, akié nem? Erősködésemre a Nagy Imre-perben kivégzett Maléter Pál özvegyét, Gyenes Judithot említi, aki szinte teljes elszigeteltségben volt képes évtizedeken át méltósággal őrizni férje emlékét, miközben évekig – a diktatúra perverzitására jellemzően – temetői segédmunkásként volt kénytelen dolgozni. Egy koholt vádak alapján életfogytiglanra ítélt férfi pedig kilátástalannak ítélve a helyzetét, arra kérte mennyasszonyát, ne várjon rá. A lány férjhez is ment, ám a házassága felbomlott, végül mégis egymáséi lettek – miután a férfi 1970-ben (!) szabadult. És számtalan élettörténet a bizonyíték arra, hogy elkerülhető volt az „együttműködés” a diktatúra titkosszolgálatával. Ezért aztán nem szívesen hallgatta (fenntartásait persze kutatóként nem éreztette), ha azok, akik a Kádár-rendszer besúgói lettek, inkább a mentségeket keresték, minthogy beismerték volna gyengeségüket.
Az egyébként mindig derűs Molnár Adrienne kissé elkomorodik, ha szakmája jövőjéről kérdezem: szerinte a(z el)hallgatás kultúrája öröklődik. Már azok a korosztályok lépnek elő szülővé, akiknek a rendszerváltozás is történelem, és akiknek a nagyszülei, szülei úgy szocializálódtak a kádári diktatúra évtizedeiben, hogy a korlátozott szabadságokért és a viszonylagos jólétért cserébe „megérte” hallgatniuk –Trianonról, a holokausztról, a szovjet hadifogságról, a kitelepítéséről, ’56-ról... Pedig az emlékezetkutatás egyik alaptétele szerint – jobb sorsú társadalmakban persze – általában a nagyszülők generációja adja át az unokáknak az identitást formáló személyes történeteket. Ennek hiányát az archívumok sem pótolhatják.
