Minimum. Vagyis: kevés kockázat, majdhogynem garantálható bevétel. A kényelem találkozása a túlbuzgósággal, hiszen ilyenkor illik minél jobban kiszolgálni a visszatérő közönséget, többnyire a filmtörténet legkínosabb próbálkozásait adja.

A Szex és New York moziverziójának folytatása az utolsó cseppeket sajtolja ki a valamikor friss és szellemesen szabadszájú karakterekből a fáradtság látszata nélkül, míg a Streetdance angol és immár 3D-s verziója, az amerikai Streetdance történetét meséli el újra, megváltoztatva a neveket, a környezetet, és egynéhány mozdulatot. A folytatások és átírások között még a Nanny McPhee a legtisztességesebb.Már azért is,mert ez a folytatás csak félig folytatás. A 2005-ös Nanny McPhee forgatókönyvét Emma Thompson dolgozta át filmvászonra Christianna Brand regényéből, mely később trilógiává érett, a feltűnően népes Brown család viszontagságait feldolgozva. A folytatás viszont már nem ezt a fonalat követi, hanem egy teljesen új családdal és történettel rukkol elő Emma Thompson tollából, aki természetesen most is eljátssza a főszerepet.

A Nanny McPhee és a nagy bumm tehát egy Brand-regény Thompson-féle továbbgondolása, mely megőrzi a fő karaktert és az eredeti anyag szellemiségét, ám sokkal finomabb, kifejezőbb és elevenebb verziót hoz létre. Egyrészt odastilizálja a háttérbe a második világháborút (nem túl zavaróan, épp csak annyira, amennyit egy családi vígjáték elbír), másrészt alaposabban kidolgozza az alapkonfliktust (a tanya lehetséges elvesztése), és a két bérgyilkosnő beemelésével még össze is kacsint felnőtt nézőivel. A többit pedig elviszi a most is zseniális Emma Thompson és a bennünk élő mesebeli vágy, hogy ismét győzzön a jó és vesszen a rossz, legyen ez bármennyire naiv vagy épp giccses. Ám ez utóbbi szerencsére nem fenyegeti a filmet, még ha túlcsordulna is a moralizálás vagy a didaktikusság pohara, Thompson mindig szór egy kis humort a keverékbe (hogyan eshet egy bomba egy világvégi tanyára), hogy ne érezzük terhesnek a menetrend szerint érkező tanulságot.

Kedves, jó ritmusú, eleven film tehát a Nanny McPhee, mentes minden gügyögéstől, remek gyerekszereplőkkel, az anyaként meggyőzően teljesítő Maggie Gyllenhaallal, a zord katonatisztként remek Ralph Fiennesszel és a hazatérő apaként jobbára csak színfoltként jelenlévő Ewan McGregorral. Talán csak Rhys Ifans ripacskodása fárasztó kissé, de neki ez megbocsátható. Így egy újabb jó pontot jegyezhetünk fel a dadakultúrát felelevenítő, békebeli filmek mellé, valahová a Mary Poppins mellé. Bár, tegyük gyorsan hozzá, a göcsörtös bottal és rémes ábrázattal megjelenő Nanny McPhee renoméjának biztos nem tenne jót egy zenés belépő. Mintha rozsdás fazekakat ütnénk öszsze... Julie Andrews ebben, de csak ebben, egyelőre verhetetlennek bizonyul.

Kedves, jó ritmusú, eleven film, mentes minden gügyögéstől