'Szabadnak lenni, ez a legfontosabb'
„Szép volt, az volt az ifjúság” – lebeg át egy percre a prágai főiskolai évekre Zoltán Mária Flóra festő. A művész szót hivalkodónak érzi, s idegennek sokszor a világot. Másként hinné, aki szóra bírja, mosolya ma is gyermeki bájt kölcsönöz arcának.
Ha fölsejlik is benne a keserűség, ott van az őszinteség és a szépség, ahogy gyönyörről és gyötrődésről mesél. Valahogy így születik a harmónia. Zoltán Mária Flóra hol egész lassan beszél, hol meglódulva, ahogy a szekér is szalad a göröngyös úton. Háborútól a szeretetig – emberekétől a történeleméig. Az övéig, a nő boldogságáig, ahová végül mégis elért a sokszor érdemtelenül vagy a maga „bujdoklása” miatt korábban nélkülöző művész. Mára csak a legszebb hangok törik meg az alkotó csöndjét, a két gyermeké és négy (egy fogadott) unokáé. „Szabadnak lenni, ez a legfontosabb”. A valódi szabadságra viszont nehéz rátalálni, sok-sok évtized kell hozzá. De még ekkor is belepirul a különös, olykor különc, de mégis felemelő életútba.
„Zoltán Mária Flóra Budapesten született, gazdag és művelt nagypolgári családban. Az, hogy festő lett, amolyan Buddenbrook-választás. De női és tragikusan kelet-európai Buddenbrook. A háború és az utána soron következő abszurd tragikomédia nyomasztó forgatagában tehát eléggé magányos és különleges szereplő – az elveszni látszó európai polgári műveltség szelleme által formált tudattal. Amelyhez a kifinomultság és védettség érzete is hozzátartozott, de amelynek éppen e védettségérzete szenvedett halálos sebet és rendült meg visszavonhatatlanul. Így szemlélte és dolgozta fel a körülötte szinte felfoghatatlanul megváltozott világot. Az efféle világkép paradox: anakronisztikus, mégis modern: kívülállása folytán lehet képes a tőle idegen jelenvaló világ megfogalmazására és értelmezésére. Miközben egy hagyomány része, legfőbb hozadéka mégis a szuverenitás. Egyrészt külön- és szembenállása, másrészt a szuverenitásnak a hagyományban meglevő kiemelt értéke miatt. Semmi nem lehet fogékonyabb a »posztmodernre«, mint ez a megtépázott, megrendített, saját magával szembefordult, a világot és a saját maga ellentmondásosságát skizofrén módon látó tudat” – írja róla személyisége tökéletes esszenciájaként az 1998-as Ernst múzeumbeli kiállításának katalógusa.
E sorokban ott rejlenek a második világháború okozta félelmek, a zsidó kisgyermek félelmei. Az örökös kompenzációérzet és a túlérzékenység, ami egyben átmenet a művészlélekhez. Zoltán Mária Flóra a második világháború előestéjén született, s miután „minden gyerek szeret rajzolni, csak én úgy maradtam”, egyenes út vezet a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumba, ahol Csebi Pogány Istvánnál tanul. Menekülés a sötét ’50-es évek elől. „Nagy linkség volt az egész, de a rajz és a festészet sikeréélmény.” Majd miután Pesten „nem kérnek belőle”, jön Prága, a Képzőművészeti Főiskola, ahová 1956–58 között jár. Iskolát teremt: még Csebi Pogány-tanítványként portrét készít egy modellről, a műtermében máig őrzött kép a felvételi belépő. A szorongást először legyőző első sikerélmény. Első fecske ebben, addig a „bohémszakokon” ilyen nem létezett. Azért, hogy állami ösztöndíjat kaphasson, kormányközi úton létrehozzák a szocialista képzőművészeti felsőoktatás cserediákprogramját – egy Zathureczky Edéhez ideküldött cseh hegedűművészhallgatóval. Két év után aztán visszatér Budapestre, a Képzőművészeti Főiskolán akkortájt Domanovszky Endre a rektor, s az egyik mestere Hincz Gyula és Pór Bertalan mellett. Megrázó élménnyel debütál: még meg sem melegszik, amikor ellopják öt festményét. Az élmény lesújtja; újabb szorongás, egy év kihagyás. Nagy szakmai sikerek után a ’70-es években Svédországba házasodik. Két év után, 1975-ben hazatér, sokáig csöndes visszavonulással próbálja értelmezni a létet. Valódi rangját talán ma sem kapta meg a hazai szakmától, de ő önmagában már rég révbe ért. Boldog és alkot, alkot. „Jobb szeretek öreg lenni” – vallja minderről.
Életélményei művészi korszakaiban is megjelennek. „A képeim semmihez sem hasonlítanak.” Ahogy írják róla, első korszakában, 1967 és 1973 között formanyelve a kora quattrocentóra utal, 1971-től ironikusabb képeket fest, melyek szomorúságát játékosságuk ellenpontozza. Később, többéves szünet után, 1977–78 között sajátosan popos műveket készített, 1982-től visszatér a hagyományos olajfestéshez, újexpresszív modorban. Jellegzetes színvilága különös ellentétbe kerül a nagyvonalú, lendületes, nyomokban figuratív-narratív formákkal. Kezdeti, sötét tónusú háttérből kékesen derengő figurái egyre oldottabb, színesebb, játékosabb kompozícióknak adják át helyüket. Munkásságának jelentős részét teszik ki egyedi rajzai, könyvillusztrációi, melyek a nagy léptékű festményekétől eltérő szuverén világról, aprólékos figyelemről tanúskodnak.
S ekkor a világ is aprólékos figyelemmel kíséri őt. 1995-ben amerikai műterem-látogatóit annyira lenyűgözik a képek, hogy meghívást kap Hawaiira. Az illető nem volt más, mint az egyik nagy amerikai szállodalánc vezető alkalmazottja. Ő intézi el a különleges hotelkiállítást. „Képeket leginkább így sikerül eladnom, a könyöklés, bár próbálkoztam, valahogy nem megy. Ha rosszul is, egész életemben a festészetből éltem. Ez az egyetlen tevékenység, amit nem unok meg soha.”
Zoltán Mária Flóra az elmúlt fél évszázadban szerte a világban járt, számos kiállítása volt, mindenhová személyesen kísérte el műveit. De mindig is Erzsébetvárosba tért vissza. Ide született, itt cseperedett, s ma is itt álmodja festékvalósággá a világot. Abban a csodás Városligeti fasori villaházban, ahol már kislányként is rohangált, a manapság friss fa- és vászonillattól átitatott tetőtéri műteremben, ahol a fények kedvére játszanak, s ugrálnak egyik sarokból a másikba, mint egykor ő tette játszópajtásaival. Az 1910-ben dédapja által építtetett ház őrzi a múlt századelő kézmíveit: a Lechnertanítvány, Sebestyén Artúr által megálmodott épület faberakásai, eredeti Zsolnay kerámia korlátdíszei áhítatba ejtők. A műterem ablakából pedig rálátni a szomszédos Bartók-kollégiumra. Ez maga a művészet.
