Harc dúl a közterekért
Jól értesült szegediek szerint az üresen álló placcot az MSZP-s városvezetés azért is sietett gyorsan betölteni, mert a helyi Fidesz, a KDNP és a Jobbik képviselői arra a helyre is el tudnák képzelni azt a Horthy-szobrot, amelyet kezdetben a Dóm téren lévő Nemzeti Pantheonba szántak. A Horthy-szoborra közadakozást hirdettek, de nem nagyon gyűlik rá a pénz – más lenne a helyzet, ha egy jobboldali önkormányzat közpénzt adhatna rá.
Tóth Attila Szegeden élő képzőművészeti szakíró ma már nagyon örül, hogy 1995-ben megvédett kisdoktori dolgozata végéről kihúzta optimista jóslatát, amelyben azt jövendölte volna, hogy a rendszerváltozás után megszűnik a harc a közterekért. Álmában sem gondolta volna, hogy bár a korábbi rendszer köztéri propagandája dicstelen véget ér, másfajta politikai giccs burjánzik el a helyén.
Csongrád megye kommunizmus-korabeli szobrai ma a makói skanzen udvarán, egy nádkerítéssel eltakarva várják sorsukat. Ott vannak a szegedi és a makói szovjet hősi emlékművek, a szegedi megyeháza előtt állt Lenin-szobor, a szegedi Stefánia sétányon emelt Tanácsköztársaság-emlékmű, amelyet a helybeliek „libás asszony”-nak csúfoltak, mert a császári sas, amelynek a testes nőalak a fejére tipor, valóban inkább libára emlékeztet.
Már a kommunista eszmeiséget hirdető szobrok is más szobrokat túrtak ki a helyükről. A kommunista művészetpolitika egyes történelmi személyeket (például Kossuth Lajost) is bevont a maga ikonográfiájába. A makói Kossuth-szobor például azután került a Vármegyeháza előtti térre, miután a második világháborút követően lebontották onnan Návai Lajos Csanád megyei alispán, egykori képviselőházi elnök szobrát – igaz, a szoborcsoport mellékalakjait meghagyták, a mai napig a helyükön állnak. Návai alispán szobra is a nádkerítés mögé, a szoborparkba jutott, de némi kerülő után. 1945 után beolvasztották, ám anyaga nem veszett el, csak átalakult: abból lett a szovjet hősi emlékmű kördomborműve.
Tóth Attila a Szeged Art Képzőművészeti Fesztiválon tartott szakmai konferencián felsorolta a közterek meghódításának főbb hullámait. Az uralkodó vallás kultuszjegyeinek megjelenésével kezdődött, a XIX. századi nemzeti öntudatra ébredéssel, királyok, csaták, nemzeti hősök kőbe vésésével, ércbe öntésével folytatódott. Az 1920-as években százával születtek a háborús emlékművek; az volt az országzászlók, trianoni emlékművek első korszaka is. 1945-ben a Vörös Hadsereg már hozta magával a szovjet hősi emlékművek előre gyártott elemeit. A hatalomváltás történelmi értelemben egyetlen pillanat alatt legyalulta a korábban hatalmon lévőkhöz kapcsolódó köztéri szobrok többségét.
Tóth Attila szerint a XX. században felgyorsult a köztéri ikonográfia változása. Hiszen alig 10 év telt el 1945-től 1956-ig, amikor forradalom idején a vörös csillagokat, Sztálin-szobrokat távolították el először. A Kádár-korszakban próbáltak kevésbé direkt propagandát folytatni: a rendszer társadalmi beágyazottságát és történelmi előzményeit hangsúlyozták. Az 1960-as, ’70-es években volt a Tanácsköztársaság-emlékművek és munkásszobrok állításának fénykora – ezzel erősítették a rendszer legitimitását. 1990-től visszatérnek az ’56-os jelképek, az országzászlók, a Trianon-emlékművek. A köztéri szoborállításban is nyomon követhető a politikai megosztottság: az eltérő kormányzati, önkormányzati ciklusok idején egymással feleselő jelképek kerülnek a talapzatokra. Vannak konjunkturális hullámok – ilyen volt például 2000, a millennium éve –, amikor több száz jobb-rosszabb Szent István-szobrot állítottak szerte az országban.
A Kádár-korszakban egyeduralkodó baloldal jelentős hátrányba került a rendszerváltozás után. A kommunista ikonográfia jelképes témái és személyei ma nem vállalhatók. Miközben a politikai jobboldalnak sokféle szimbóluma van – jobboldalinak tekinthető a lyukas zászló, a kopjafa, Nagy-Magyarország, Wass Albert – a baloldalnak ma alig van saját jelképe. Az 1956-os hagyományból egyedül Nagy Imre személye kötődik a baloldalhoz, a művészet világából például Radnóti Miklós. Ezért manapság már az is „baloldalinak” számít, ami nem tartozik közvetlenül a jobboldal jelképkörébe. Így eshetett az MSZP vezette önkormányzat választása IV. Béla királyra, aki 1247-ben nyilvánította szabad királyi várossá Szegedet.
A rivális politikai irányzat által meghatározott szobrok állításával a kurzusváltást sem mindig kell megvárni. Szegeden például a közterületek fölött az MSZP-s önkormányzat rendelkezik –de vannak nagyon frekventált magánterületek, ahová a jobboldali politika helyezi el a maga szimbólumait. A Dóm téren lévő Magyar Piéta például a katolikus egyház magánterületére került, a fideszes vezetésű megyei önkormányzat újszegedi oktatási központja mellett álló Trianon-emlékmű szintén. A megyei önkormányzat állíttatta a székháza elé, pontosan az egykori Lenin-szobor helyére a Háború című második világháborús emlékművet is.
– Úgy kell elképzelni, mint egy óriási sakktáblát – mondja Tóth Attila. –Lép a jobb, lép a bal, lép a fehér, lép a fekete. Mindenki keresi az üres helyet, és ha talál, azonnal megjelöli a maga jelképeivel. Ráadásul ezek a jelképek olykor zavarosak, mint a Magyar Piéta lyukas zászlós Nagyboldogasszonya, vagy a sok ’56-os kopjafa, amelyek az Inconnu művészcsoportnak a 301-es parcellában elhelyezett kopjafái nyomán váltak ’56-os szimbólummá, noha valójában mindig egyéni sírjelek voltak. Miközben a politikusok állandóan felemelkedésről, szebb jövőről beszélnek, a mai jobboldali szoborállítási igyekezet egyfajta nemzeti sírkertté formálja át a legszebb tereinket.
A kurzusművészet szükségképpen kialakítja a kurzusművész státuszát: akit az egyik oldal elkezd foglalkoztatni, azt – talán a legtehetségesebbek kivételével – a másik oldal mellőzi. Nem minden alkotás szükségszerűen rossz, amit közpénzből fizetett politikai szándék hoz létre. Hiszen a szobrász, akár tehetséges, akár kevésbé az, csak akkor alkothat, ha van megrendelés.
– Ez egy olyan piac, amely nem a piac törvényszerűségei szerint működik – jegyzi meg Tóth Attila. – A politika mindig azt hiszi, hogy majd hatni fog az áhított mű, az üzenete átmegy a köztudatba. De nem megy át – pláne, ha eleve nem tiszta a beszéd, zavaros a jelképhasználat. Hatalomváltás idején látható, hogy az öröknek hitt dolgok mennyire múlandóak.
