Az Álló akt csupa színpászma, áradó, özönlő vad árnyalat, csupa egymást boldogan provokáló szín- és fényellentét. A figura karakteres ugyan, tökéletesen hozza azt az elvágyódó, enervált test- és lélekállapotot, amely a Nyolcak minden jó képén oly nagyon ellentétes a Nyolcak erejével, de amelyet minden jó képen uralma alá gyűr ez az erő. Itt a két combon végigfutó párhuzamos festékvonal, a mell és a nyak vöröseibe belesodródó zöldek, a rőt napfény a fejtetőn és a csípőn, amelyet mind a kertkörnyezet harsánysága zúdít a női testre.

Az Akt (Salome) őrzi a komplementereket. Feszes, rugalmas testén végigfutnak a vörös-zöld ellentétek, kék hátterébe inkább vörös, mint lila árnyalatok nyomulnak, de minden harsogást, minden szabadosságot visszafog a plasztikus fegyelem. A Salome szoborszerű. A kötelező, nyafogós kontraposztó ellenére csaknem kirobban a képsíkból, teszi ezt annál inkább, minthogy hódító hasának, ölének és combjainak keskeny, szorítóan kis teret ad a képkeret.

Szigorúan szerkesztett, erős, fenséges kép. A férfikorba került Márffy pedig az elementáris színáradat, meg a megfontolt, súlyos komponálóerő között mozogva, talán vívódva alkotja remekeit a kilencszáztíz körüli nagy évtizedben. Az első módszert, tudjuk, a Fauves mestereitől tanulja el Párizsban, a másikat talán ugyanott Cézanne-tól, talán idehaza, a Nyolcak többi tagjától, de mindegy: a hiánytalan, egyesítő és csupa feszültség piktúrát már önállóan teremti meg. Egy magántulajdonú Asztali csendéleten például, amelyen a cézanne-i mély, súlyos egyszerűséget olyan lélegzetet elállító aszimmetria-egyensúly tetézi, amelyet nem is igen értünk.

Más Nyolcak-csendéletekről ismerős kövér fehér kancsó, gyümölcstál ugyanonnan vassúlyos almákkal-körtékkel, a háttérben, óvatos félhomályban antik edény, amely mégis ellensúlyozza a szimmetria nélküli elrendezést. Az Erdei út zöld, éles lombpászmái viszont szinte vágnak, mint a pallos vagy az ekevas, egymást is emészti zubogó áramlatuk és mégis feszes szerkezetbe rendeződnek a nőalakokhoz hasonlóan vonagló, szeszélyes törzsekkel.

Méltó, teljes emlékkiállítás sok ismeretlen remekkel. A Dalmát tengerparton, a szintén privát tulajdon Dunai malmokon mesterien sikerült a házkubusok rendjét, a már-már picassói geometriát élő, komoly színességgel felfűteni, a Mediterrán táj azonban mindannak a kvintesszenciája, amit a Nyolcakról és a Nyolcak utódairól tudunk. Fent egy erődítmény tömbjei összefeszülnek. A robbanásig szorítják egymást, de lüktetően vörösek, élnek, s mintha várnák azt a fegyelmezett ostromot, amelyre a völgy bokrai átlósan felvonulnak. A formájuk csupa erő, a színük csupa hangulat, mellettük a mező zölden is, vörösen is izzik, az előtér kopár fája azonban megnyugtat.

Ezt a teljességet vette el Márffytól és a magyar festészettől az első világháború. A forradalmak után, az ellenforradalom kezdetével a nagy magyar avantgárd nemzedék tagjai, mind a nyolcan megtorpantak, meghasonlottak, megváltoztak.

Ha Kernstok, Pór, Orbán drámáját nézzük, Márffy, az egyedül itthon maradt Márffy szerencsés volt. Szép képeket, igényes, finom vásznakat festett a következő negyedszázadban, végig a festészeti kultúra letéteményese maradt. De egy egészen más Márffy, a porózus-párás tengerpartok, omlós csendéletek és tűnődő szépasszonyok, Csinszkák festője lett. Vigyázat, ez a különbségtétel nem a forradalmi dinamizmust, a radikális színerőt kéri számon egy áporodott, vidéki országban, azt a festőtársain sem lehet számon kérni. De szép arcképeit nézve látni kell, hogy Bernáth mily süvöltően intellektuális, ló- és tehénkompozícióit, hogy Szőnyi mennyire emberillatú, s bravúros csónakjai eszünkbe juttatják Egry fenséges feszültségét.

„Ízes kozmopolitizmus”, „olyanfajta kultúra, mint amilyen értelemben kultivált a nemzetközi szállók, fürdőhelyek, lóversenyek … közönségének időtöltése” – írta Kállai Ernő már huszonnégyben. De ő sem ítélkezett, csak megállapított.

Csónak a Dunán. 1937 körül. Olaj, vászon, 56x92 cm