A Covent Garden-i kamarakiállítás csak egyik állomása Szász nemzetközi premierjének. Az időnként nagyon sérülékenynek tűnő alkotások a bécsi, stuttgarti és delhi magyar intézetbe is eljutnak, és úgy emlegetik őket, mint a pécsi kulturális fesztivál egyik legnagyobb felfedezését, hozadékát.

A család láthatólag komoly erőfeszítéseket tesz, hogy Szász legalább halálában csatlakozzon a magyar fotóművészek elitjéhez, akik a két világháború között külföldre vándoroltak, és kitörölhetetlenül beírták a nevüket a műfaj történelmébe. Míg Kertész Andor, Brassai Sámuel, Robert Capa (az egykori Friedmann Endre), Moholy-Nagy László és Munkácsi Márton nemcsak szakmai körökben, hanem a nagyközönség szemében is fogalomnak számít. A hátramaradottak, köztük Pécsi József, Reismann János nem voltak feltétlenül gyengébbek náluk, de nem volt alkalmuk megmutatni magukat.

Szász János pályája tipikus XX. századi magyar történet. A tehetős pécsi családba született fiatalember kijárta a jogi egyetemet, de apja katonai rangja miatt az ötvenes években nem gyakorolhatta hivatását. Jobb híján gravírozóként helyezkedett el, és hivatásszerűen kezdte űzni korábbi szabadidős kedvtelését, a fotózást. A családi emlékek szerint legtermékenyebb évei 1960 és 1976 közé estek, amikor a pécsi önkormányzat tervezőirodájának megbízásából megörökítette a városi és környékbeli falusi építészet emlékeit.

A kor kihívásainak eleget téve Szász, akinek mottója „Soha ne add fel!” volt, és nem restellte 14 éves szakmunkástanulók társaságában tanoncként elsajátítani a fényképészet fogásait, különböző vegyszerekkel kísérletezett, hogy a barkács körülmények között előhívott és nagyított képek elérjék a remélt, erőteljes hatást. Következetesen ragaszkodott a „one-man showként” kezelt fekete-fehér fotókhoz. Unokája, Szász Balázs lapunknak elmondta, hogy a család is csak a hagyaték felbukkanása után kezdte igazán értékelni a mester eredetiségét és „csináld magad” megközelítését. Amikor apa és fi a elhatározta, hogy a legérdemlegesebbnek, legtöbbet mondónak tartott mintegy negyven fotót a nagyközönség elé tárja, még az ország legkitűnőbb egyedi print készítői, Felicides Ildikó és munkatársai sem tudták hirtelen, hogyan lehet reprodukálni őket. A Photoshophoz kellett fordulniuk bizonyos trükkökért. Végül a legmodernebb szűrőkhöz, raszterekhez és vegyszerekhez folyamodtak, hogy megközelítőleg azt a hatást érjék el, mint negyven-ötven évvel korábban Szász János.

Szász művészetét már életében is elismerték a hatóságok, a Baranya megyei vidéki építészetről szóló kötete például 1976-ban az „év legszebb könyve” díjban részesült.Újabb súlyos csapásként szürke hályog következtében fokozatosan megromlott a látása, eltorzult a látószöge, ahogy maga fogalmazott, „olcsó lencsék váltották fel a nagy látószögű Zeiss objektíveket”. De ismét képes volt újítani, hátralévő évtizedeiben fotóművészetet tanított, kiállításokat és tanfolyamokat szervezett, amatőr fotóklubokat vezetett, cikkeket és leveleket írt.

Szász megkésett nemzetközi elismerése érdekében a család a délkeletlondoni Bermondsey kerületben galériát működtető Eric Franckhez fordult tanácsért. Mint a kiállítás megnyitása kapcsán a műkereskedővel folytatott beszélgetésből kiderült, Franck felkérése ihletett ötlet volt. A pályafutását svájci befektetési bankárként kezdett idős szakértő ugyanis már csak testvére, a Magnum-csoporthoz tartozó Martine Franck és 2004-ben elhunyt sógora, a fotózsurnalizmus atyjának tekintett Henri Cartier-Bresson révén is bennfentesnek számít. Eric Franck az első számú, fotóművészetre szakosodott galériásnak számít, akinek Közép-Európáról is bőven van fogalma, többek között a neves Josef Koudelka és más cseh, illetve lett és litván fényképészek képviselőjeként.

Mint műgyűjtőnek az az elve, hogy nem vásárol a vele üzleti kapcsolatban lévő alkotóktól, mert el akarja kerülni, hogy amikor történetesen Sir Nicholas Serotát látja vendégül otthonában, a Tate vezérigazgatója megvádolja, hogy saját anyaga felülmúlja a múzeumának eladottakat. Személyesen a Londonról készült fotók iránt érdeklődik. Szász Balázs csak egy fél évvel ezelőtt kérte fel, hogy a nagyapját képviselje. Franck sok évtizedes tapasztalatai alapján azt javasolja, hogy első lépésként katalogizálják a kollekciót, jelentessék meg egy átfogó retrospektív könyvben idősebb Szász legjobb, negyven-hatvan művét, tegyék láthatóvá hagyatékát kiállításokon, múzeumokban.Minél gyakrabban bukkan fel a neve és láthatók a munkái, annál inkább fel lehet kelteni a gyűjtők érdeklődését, sőt bizalmát, hogy érdemes befektetni a fotóiba. A legaktívabb gyűjtőket egyébként nem a szigetországban, hanem Svájcban, Franciaországban, Belgiumban és New Yorkban kell keresni. Egyelőre nehéz megítélni, milyen értéket képviselnek a művek, de ahogy egy-két aukcióra beterjesztik őket, fotóművészeti vásárokon fordulnak meg hírességek társaságában, fel lehet majd becsülni a mai piaci értéküket. Eric Franck türelemre int, és figyelmeztet: a recesszió körülményei közepette az emberek alaposan meggondolják, mire költsenek.

A jogászból lett fotós képeinek előkerülése a pécsi kulturális főváros évadjának egyik legnagyobb hozadéka