Szellemi felfrissülés, avagy kényszerű hiánypótlás?
Ez azonban csak akkor válik be, ha rendszeresen gyakorolják, ha a színészek és a közönség egyaránt eléggé nyitott a másféle kultúra befogadására, de legalábbis eléggé érdeklődő a miénktől eltérő gondolkodásmódok iránt. Egy-egy elszigetelt kísérlet többnyire szükségképpen akad el már a társulat, de főképp a közönség ellenállásán. Vendégrendezők, ha történetesen nem fuccsolnak be egészen, akkor is legföljebb kritikai sikert szoktak aratni nálunk. A Pesti Színházban bemutatott A nő vágya, amely Prágában színinövendékek előadásában nagy siker volt, nálunk teljes kudarcnak bizonyult. Az ifjú rendezőnő, Lucie Malkova nyilván már a Vígszínház művészeit sem tudta megérinteni, nemhogy a publikumot, sőt még Milos Orson Stedron zenéje sem szólalt meg olyan mulatságosan, mint a cseh fővárosban. Aki mindkét előadást látta, nem hitte el, hogy a kettő ugyanaz is lehetne.
Anatolij Vasziljev a magyar színészeket, leginkább közülük is Törőcsik Marit, mindig magával tudta ragadni, csak éppen a hazai közönséget kergették szét korábbi budapesti és szolnoki produkciói. Most Kaposváron pedig a Naphosszat a fákon tisztes sikerétől elválaszthatatlan az a művészeten kívüli körülmény, amit a halál kapujából visszatért Törőcsik Mari fizikailag és művészileg is hatalmas teljesítménye iránti érdeklődés jelentett.
Hogy számos kísérlet ellenére miért nem tud a magyar színházakban igazán meggyökerezni a kulturális csere szelleme, annak okait kereshetjük a magyar lélek elzárkózó hajlamában, de szervezeti, pénzügyi körülményekben is. Ki tudja? Pedig jó lenne tudni. Csak hát az alapos vizsgálthoz is nyitottság és érdeklődés szükségeltetne.
A vendégrendezők foglalkoztatásának másik oka sokkal prózaibb: a krónikus rendezőhiány. Magyar színigazgatóknak olykor még a költségvetési és szponzori pénzeknél is nagyobb gondot okoz, hogy ki rendezze meg az előadásokat. Ennek okai ugyancsak rejtelmesek, ki tudja, hová tűnik el sok egyetemen kiképzett rendező, miközben számos ambiciózus színész is foglalkozik rendezéssel, lényegében mindegy, hogy diplomával vagy anélkül.
Radoslav Milenkovic valójában már nem is számítható vendégnek. Majd egy évtizede dolgozik folyamatosan Magyarországon, előbb Kaposváron, majd a budapesti Nemzeti Színházban láthattuk előadásait, mostanában meg Egerben és Miskolcon állít színpadra évente legalább egy-egy darabot. Kétség kívül merész szellem, bátorsága azonban többször ragadja beláthatatlan kimenetelű kalandba,mint ahányszor kétségtelen művészi eredményt hoz. Tavaly ősszel Egerben rendezett egy felfoghatatlan zanzát a Szentivánéji álomból, valószínűleg ifjúsági publikumnak, olyan korosztálynak, amely még csiklandósnak érzi a darab erotikus pillanatait. Miskolcon most sikeresebb volt. Martin MacDonagh Leenane szépe című darabjával némi meglepetést is okozott. Lényegében fordítva érti a szöveget és a történetet, mint ahogyan az a Vígszínház (rendező: Simon Balázs) és az Örkény Színház (rendező: Guelmino Sándor) előadása nyomán élt bennem. Tábori Nóra és Béres Ilona a komikum és a félelmetesség más-más arányú elegyével, de lényegében egy kötekedő zsarnokot, lánya lelkét megnyomorító szörnyeteget alakított, akinek súlyos egyénisége meghatározza az egész groteszken tragikus történetet. Maár Ági viszont egy szánni való, együttérzést keltőn utálatos öregasszonyt hoz színre, ezúttal az első számú szörnyeteg a lánya, akit Szirbik Bernadett játszik utálatosra precízen. A szöveg megengedi a szerepek e fölcserélését, csak ettől a darab lényege, az archaikus borzalom, az ősi ösztönökből, az évszázados életformából, gondolkodásmódból eredő, anyáról leányra szálló nyomorúság éle kicsorbul. Szinte orvosi problémává redukálódik.
Paolo Magelli sem újonc Magyarországon, Miskolcon ő is rendszeresen dolgozik. És az ő agyából is bőven áradnak a kontrollálatlan ötletek. Érdekes, ahogyan magyar klasszikus színműveket lát, de nem biztos, hogy igazán tanulságos. Barta Lajos darabjáról lehántja a társadalmi-történelmi külsőségeket. Csak éppen a Szerelemből nem sok marad a kor, a miliő, a mentalitás rajza nélkül. Magelli önkényesen bánik a jellemekkel, a szituációkkal, a második rész bábjátékkal kezdődik és filmbejátszásba torkollik. Hol bosszantó, hol élvezetes a játék, érzékeny líra, tomboló szenvedély, ízléspróbáló groteszk váltakozik kiismerhetetlen módon. A két előadás nem rosszabb a hazai átlagnál. De nem is jobb.
