Persze Kriszta rögtön nem több ezer méteres magasságokban gondolkodott. Testnevelő szülőkkel borítékolható volt, hogy lételeme lesz a mozgás, s később kiderült, hogy a kalandkeresés is kromoszómáinak része. A versenyszerű atletizálással és a Testnevelési Főiskola elvégzésével sorra pipálta ki a családi tradíció diktálta pontokat, majd Kovalcsik Péter 177-szeres jégkorong-válogatott kapus feleségeként átadta a főszerepet a legendás sportolónak – de csak egy ideig.

– Mikor mindkét gyerekünk akkora lett, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül gondolhattam magamra is, és a férjem sportpályafutásának aktív szakasza is lezárult, természetes volt, hogy most jövök én – meséli Kriszta. –Minden érdekelt: lovagoltam, motoroztam, búvár- és pilótatanfolyamot végeztem, karatéban egészen a piros övig jutottam.

Kíváncsiságának semmi sem szabott határt: bejárta Tibetet, Kolumbiát, Perut és Chilét, eldugott indián falvakat, turistaszem elől rejtve maradt ázsiai településeket. Jó ideig barangolt a lehetőségek birodalmában anélkül, hogy megtalálta volna önmagát. Mígnem egy barátnőjével végigjárta Kőrösi Csoma Sándor útjának jelentősebb állomásait, hogy végül Dardzsilingben megkoszorúzzák a tibetológus sírját, ahogy egy Indiában kóborló magyarnak ezt illik. India felfedezésével nemcsak egy régi álma teljesült, hanem elkezdődött egy újabb is:

– Kint beiratkoztam Tendzing Norgaj, a nagy Everest-mászó klubjában egy tanfolyamra – emlékszik vissza. – Itt láttam először mászófalat, megmutatták, hogyan kell hóban sátrat verni, s meglátogattunk egy alaptábort is. Egy hét elég volt ahhoz, hogy beleszeressek a hegymászásba.

Az új szerelem nem adta magát könnyen. Hazatérve jelentkezett egy hegymászó szövetség ausztriai túrájára. Mikor a megbeszélésen nekiszegezték a kérdést, mászott-e már hegyet, attól félve, hogy ha őszinte, jó ideig még csak hegyközelbe sem kerül, szemrebbenés nélkül vágta rá: hát hogyne. Utána még rutinosabban füllentgetett a tudását és felszerelését firtató kérdésekre, miközben az őt kísérő férje az asztal alatt rugdosta a bokáját.

– Nem gondoltam, hogy baj lehet belőle – meséli mosolyogva Kriszta –, de meg is fizettem érte: rémálom volt. Megjelentem kis hátizsákkal, mackónadrágban és futócipőben, elemózsia nélkül, mert azt minek cipelnék, majd veszek forralt bort meg sült virslit a hüttében. Így vágtam neki Ausztria legmagasabb pontjának, a Glossglocknernek. A cérnakesztyűm odafagyott a sziklafalhoz, rettenetesen fáztam, kontrollálni sem tudtam a remegésem, a hegyi vezetőnk odakötözött a mászást segítő vaskarikához, mert attól félt, le fogok esni. Mikor a társaim megkínáltak csokoládéval, celofánostul faltam be. Szenvedés volt, hideg és marhára féltem: így jöttem le a hegyről, és rögtön arra gondoltam, ennyi nem volt elég.

Két napig egy tapodtat sem volt hajlandó mozdulni, csak ült a magaslat tövében, csodálta az eléje tornyosuló látványt és próbálta feldolgozni az élményt. A második nap végére végleg hegyfüggő lett. Felkeresett egy tapasztalt hegymászót, Ács Zoltánt, s kérte: tanítsa meg őt mindarra, ami ehhez a sporthoz kell. A felkészülés nem volt leányálom, még a jó kondiban lévő volt testnevelőnek sem. Napi többórás edzés, futás teherrel hegynek fel, túrázás, sziklamászás és úszás, hogy csak a szokásosat említsük. Minden, ami monoton és dögunalmas, az edzi a kitartást, és ő nem is akart spórolni az energián. Szervezetét a hidegre rendszeresen úgy készíti fel, hogy meztelenül, csak egy vékony takaróban ül ki a téli hidegben a teraszra, s végtagjait tűzforró vízzel teli lavórba lógatva szoktatja kezét-lábát a mínuszokhoz, míg a család bentről nagyokat derül rajta. – Ilyenkor nem a hegy jut eszedbe, hanem, hogy mekkora marha vagy! – neveti el magát. Pincegarázsukat beépíttette mászófalnak, hogy a parkoló kocsik felett átlendülve gyakorolhasson, nemritkán éjfél után, mikor már került vacsora az asztalra: merthogy egy családanya akkor is családanya, ha legbelül többezres magasságok utáni szenvedély fűti. A munkáját sem hanyagolta el, míg az esze részben a meghódítandó csúcsokon járt, addig a családi vállalkozás pénzügyi igazgatójaként a mindennapi akadályokat is sikerrel vette.

Több mint egy évtizede hegymászótársa amatőr sportolóként Ács Zoltánnak, a világ hét legmagasabb pontjából négynek közösen veselkedtek neki: az antarktiszi Vinsonnek, az európai Elbrusznak, az alaszkai McKinleynek és a dél-amerikai Aconcaguának. Együtt járták meg egy éven belül első magyarként az Északi- és a Déli-sarkot, s együtt fordultak vissza ötven méterre az újguineai Carstensz Pyramid csúcsától is.

– Kudarc a csúcs előtt visszavonulót fújni?

– Minden hegyre nem lehet feljutni. Van egy határidő, amin túl le kell jönni, különben sosem jössz le. Egyébként is: szerintem a hegy neme férfi. Meg kell vele küzdeni. Sokkal kisebb dolgok jelentik a kudarcot, például elbliccelni az edzést. Erőt kell vennem magamon, főleg a korom miatt: ötvenöt éves vagyok, a hegymászást negyven felett kezdtem, a kor itt nem előny. Az nem kudarc, ha az ember végiggürcöli becsülettel, de nem sikerül.

Hét éve agyvérzést kapott, s a jobb oldala teljesen lebénult, a neurológiai osztályra került. Nem tudott írni, olvasni, beszélni, egy poharat felemelni. Ép kezét lekötözték, a másikat edzette: gombokat fordítgatott, tónustalan, lógó kézzel sormintát írt, mint a gyerekek. Hajtotta az idő, az orvosok azt mondták, amit nyolc hónap alatt nem tanul meg újra, azt elfelejtheti. Azt is mondták, hogy nem mehet többé magaslatra: sebaj, gondolta, akkor legyen az Északisark, az úgyis egyenes. Alig várta, hogy éjjel egyedül hagyják, nem volt hajlandó aludni, járókeretével centiről centire küzdötte előre magát a kórházi folyosón. Rá egy évre már felszerelését szánon maga után húzva, a befagyott Északi-tenger jegén keresztül, csaknem 180 kilométert gyalogolva jutott el a Föld legészakibb pontjára. Két év múlva a Déli-sarkon tűzte le társával a magyar zászlót.

Az agyvérzés oka csak később, egy terheléses vizsgálat során derült ki: a fokozott igénybevétel miatt kilukadt a szíve, a déli pólust 50 százalékos szívvel járta meg. Az életmentő szívműtét után ott folytatta, ahol abbahagyta. A félelemhez való viszonya sem változott. Izgulós típus, de halálfélelmet akkor sem érzett, mikor az alaszkai McKinleyról egy már olvadó gleccseren jöttek lefelé, s a hó bármikor beomolhatott alattuk. A teste többször is fellázadt ellene, s orvosi papírja van róla, hogy nem mászhat, de az is bebizonyosodott, hogy számára a hegyek a gyógyírt jelentik. Expedíció közben kezelhetővé válik a szorongása, elmúlik az álmatlansága és a tériszonyáról is megfeledkezik.

A családja retteg, ha Kriszta útra készül, de tudják, akkor betegedne meg igazán, ha otthon kellene ülnie. Mihez is lehetne kezdeni egy olyan friss, fiatalos nagymamával, aki kikapcsolódásként jéghegyek közti vadvízi kajaktúrára indul, gleccsert mászik vagy éppen lappföldi kutyaszánhajtással piheni ki a hegymászás fáradalmait? Élteti az is, hogy a hét legmagasabb csúcsból már csak az Everest kipipálatlan, ezt, ha a hegyek legebbike engedi, egyszer csak azért is megmássza.

– Nem mondom, hogy nincs bennem félelem, de mit tehetnék? A célok tovább tartják életben az embert: mindenkinek kellene egy hegy.

Kovalcsikné Bátori Krisztina