Orosz mostani kiállításán igazából csak egyetlen Arcimboldót követő – finomabban: arcimboldeszk – darab található. A Musica curiosa alakjának a füle lantból, az álla tekerőlantból, orra-szeme valamely kürtfajtából lett kiképezve, aztán ilyen töményen szabályos művet többet nem találunk. Ám a Villa d’Este kaszkádjaiból kikerekedő Liszt Ferenc, a Globe-színház díszletét képező Shakespeare-fej, s az erdő várkastéllyal, amely hunyorítva Dürer madridi önarcképét adja ki, bizonyára nem született volna meg a manierizmus nélkül.

Amely manierizmus Orosz Istvánnál sem merül ki Arcimboldóval. Szabályos anamorfózis, mármint olyan széttorzított grafika, amely élvezhető képpé csak a közepére rakott tükörhengeren áll össze, mindössze egy van most fent a Várban, ez is mintha csak azért volna, hogy megduplázza az abszurd oszlopokból összeszerkesztett pavilon abszurditását. A néma Zenepavilon könnyebb elképedést szolgáló formában, tárgyszerű rézkarcnyomatban is ott van a falon; már amennyire a nonszensz lehet tárgyszerű. Hátulról induló, de a párkányt már elöl alátámasztó oszlopaival, elöl felszökkenő vájatai ellenére háttérbe vesző oszlopfőivel elérkeztünk Orosz kedvenc perspektívaképtelenségeihez. A teraszhoz, amelynek bábos korlátja egyszer emelkedni, máskor ereszkedni látszik, és ettől a mögötte lévő épülettag hol kiugró, hol ellenkezőleg, beugró, a könyvtárig, amelynek mérműves, gótikus ablaka a vadszőlővel befutatott homlokzatra, azazhogy a belső polcokra nyílik.

A rézkarcok azonban nemcsak technikásak. A pavilont olyan sűrű, dús, alighanem angolpark köríti pávával, amilyet utoljára gyöngéd biedermeier metszeteken láttunk – ez a poézis egyezkedik a nonszensszel. Egy másik pavilon oszlopai és oszlopcsonkjai között tunikás figura (nyilván lebegő rémalak) int, s lebegésének különös irrealitást ad, hogy amik között elsuhan, hol oszlopok, hol levegővé váló oszlopközök. E szemcsaló sorozatban a legdúsabb, legköltőibb azonban a Mitológia (a tölgy) címet kapott lap. A furcsa csarnok közepén facsonk, amely középtájt éppoly észrevétlenül változik át, mint a hasábok hengerré és oszlopközzé, fenn a pompás-hatalmas főpárkány pedig gazdag lombkoronába borul.

Orosz művészete sok örökséget felhalmoz. Ha a lapokon nem volna eléggé feltűnő, Könyvtára könyvgerincekre írt neveivel önként számol be a mestereiről, Piranesitől Holbeinig, Dürertől természetesen Arcimboldóig. Ám ha eddig nem, itt fel kell fedeznünk a perspektíva-bravúrok nagymestere, az Orosz által sokszorosan tisztelt, sokszor idézett M. C. Escher, meg az Orosz István közötti különbséget. Escher bravúros, Escher technikás, Escher leleményes. A fél évszázaddal később született magyar utód ehhez szürrealizmust, azaz költészetet, az abszurd helyzetek feszültségét, azaz drámát, és végtelenül igényes rézkarctechnikát, azaz képzőművészeti élményt ad. Mutatványai kidolgozottak, de a technikás akrobatikát átvezeti az akrobatikus színpadi mozgás, a színpad, azaz a komplexebb művészet szférájába.

A manieristáknál is manieristább. Ha Holbein a Nagykövetek zengő tablójára odafestette a koponyát, amelyet csak bizonyos szögből lehet koponyának látni (anamorfózis), Orosz nem állta meg, hogy ne örökítse meg magát a nagykövetet, Jean de Dinteville-t hasonló csellel, hasonlóan rejtélyes tárgyak környezetében. Azok közé tartozván, akik a kor kételyeit, a jelenkor művészének múlt iránti ambivalenciáját míves, szellemileg nagyon kicsiszolt, ambivalens darabokban fogalmazza meg.

Oszlopok. 2001. Rézkarc