De az is tetszik neki, vagy inkább nagyon is büszke rá, hogy tájképeiből megrendezhette élete első önálló tárlatát az amstelveeni Jan van der Togt múzeumban, e kulturális központ és Festetics Dénes tiszteletbeli konzul anyagi támogatása révén, s most írnak róla a holland lapok, beszélnek róla a rádióban, hívják találkozókra, március tizenötödikén pedig átvehette a Magyar Köztársasági Érdemkereszt arany fokozatát. Hogy erre az elismerésre várt-e, vagy csak egyszerűen örül a sikernek, nem tudni, gyanítom, inkább az utóbbi. Élvezi, hogyne, a rá vetülő rivaldafényt, de életét nem ez a vágyakozás töltötte ki.

Merthogy száz éve született Gödöllőn Hofman Gáspár Mariska, szegény családba, amelynek szenvedés és nyomorúság jutott osztályrészül. Apja meghalt az első világháború után, anyjával és három testvérével küzdöttek a megélhetésért. Legkisebb testvérét egy járvány vitte el, majd a tehén, az egyetlen vagyon is elpusztult.

– Anyám ekkor küldött minket Hollandiába – emlékezik. Még szerencse, az első világháború után Hollandiában és Belgiumban sokan vállalták, hogy feltáplálják a szegény magyar gyermekeket. Három hónapos turnusokat szerveztek 1920 és 1930 között, 2–12 éves fiúk és lányok számára, s e két országba összesen vagy ötvenezren utazhattak ki. (Svédországba, Svájcba és Angliába is küldtek gyerekeket, de jóval kevesebbet.) Így jött ki Mariska, és testvére, Ilonka, meg bátyja, Jenő, aki azonban pár évvel később visszatért Magyarországra, ott alapított családot, s a gyermekei és unokái alkotják ma a gödöllői rokonságot.

Mariska tizenkét éves volt, amikor vonatra tették. Amikor leszállt, s a befogadására vállalkozó, részben ingyencselédre is vágyó holland asszony megláftta, megrémült. Egy hétévesnek látszó, vézna lányka állt előtte. – Ennyinek néztem ki, úgyhogy aztán máshova vittek – meséli Mariska néni, akit az is sokkolt, hogy a szegény magyar falusi környezetből a nyüzsgő nagyvárosi Amszterdamba és egy háromemeletes házba került. – Otthon már a polgáriba jártam, jól tanultam, de itt egy szót sem értettem abból, amit a nevelőanyám meg a mostohatestvéreim mondtak. Ám fél év alatt úgy beszéltem én is hollandul, mint most – jegyzi meg elégedetten. Át-átvált azért hollandra időnként, de az amstelveeni kiállítás szervezésében oroszlánrészt vállaló és Mariska nénit „élő történelemkönyvként” jellemző, régóta itt élő Tordai Csilla kulturális tanácsadó vállalta, hogy fordít, ha kell.

S valóban, ez az amszterdami találkozás személyes történelemóra is. Alig hogy megszokta az új környezetét a tizenkét éves Mariska, levelet kapott otthonról, anyja súlyos beteg, szeretne elbúcsúzni tőle. Hazament, bánkódott, maradt volnfa, de anyja, szegény mi mást tehetett volna, visszaküldte. – Ha meghalok, mihez kezdesz itt nélkülem, magyarázta anyám. Én meg öleltem szorosan, nem akartam elengedni – mondja.

Visszajött, s itt ragadt. Most százévesen úgy gondolja, szép élete volt, szeretet vette körül. – Kis kedves lány voltam, mindenki szeretett, s később is szeretet vett körül. Jól főztem, az ismerősök már csak emiatt is imádtak hozzánk jönni – jegyzi meg, ahogy visszagondol az eltelt évtizedekre. Ma is hódol szenvedélyének, főz mindennap, kivéve vasárnap, amikor templomba megy. Csak az okoz szomorúságot számára mind a mai napig, hogy három gyermeke közül az egyik fiatalon meghalt. Minden más alapjában véve jól alakult.

Azért persze nem ment minden olyan simán. A holland család, amely befogadta, kedvelte persze, de nevelőanyja inkább a ház körüli teendők elvégzésébe fogta be, akkor persze ez megfelelt a társadalmi szokásoknak. De tinédzser korában híre kelt, hogy ügyesen rajzol. Szerencséje volt, a szomszédban lakott Piet van Wijngaerdt, aki már neves festőművésznek számított Hollandiában. Ő biztatta, hogy tanuljon, s maga is szánt időt a fiatal lány oktatására. Később elköltözött, s a kapcsolat megszakadt, de ezek az évek hasznosan teltek.

Rajztanári diplomát szerzett, s az iskolai munka révén ismerte meg élete párfját, Jaap Hofmant is, aki tizenöt esztendeje hagyta itt. Mariska huszonhét évesen ment hozzá férjhez, s ekkor is hazalátogatott Gödöllőre. A lakás falán egy régi fénykép őrzi ezt az emléket. A fiatal asszony a fejkendős, idős nagymamájával látható.

A beszélgetés közben elárulja, hogy a holland családjában két fiúgyermek mellé került harmadiknak, s ahogy a kedves kislányból szép nővé vált, mindkettőnek tetszett. Ő a kisebbikbe lett szerelmes, hozzá is ment volna, de a holland mama hallani sem akart erről a „családon belüli” frigyről, a fiú meg félt az anyjától, így a vonzódásból nem lett semmi több.

Miután férjhez ment Hofmanhoz, és főiskolai rajztanárként dolgozni kezdett, nagyon megszerette a választott hivatását, imádott oktatni, a diákok között lenni. Ezeket az évtizedeket most is úgy idézi vissza, mint valami csodát. Közben festett is. Az amszterdami városi múzeumban az ő képei is szerepeltek tárlatokon, de sohasem önálló bemutató keretében. – Amikor nyugdíjba mentem, majd megőrültem, annyira hiányzott az iskola. Úgyhogy e ház harmadik emeletén magánórákat adtam. Egészen kilencvenkét éves koromig – teszi hozzá büszkén.

A korát alighanem sohasem érezte. – Hatvanévesen tanultam meg síelni, s csak nyolcvan felett hagytam abba – dicsekszik. Persze volt mire alapoznia: teniszezett, versenyszerűen úszott, korcsolyázott. A síelés révén meg bejárta Európa legjobb pályáit. A nyarakat sokszor Gödöllőn töltötte. S bár azt mondja, nem lát már jól, és a lakásban is bottal jár, úgy siet le a meredek lépcsőn a pincébe, ahol sok képe sorakozik, hogy alig győzzük tartani a tempót. A botot is fenn hagyja, csak zavarná.

A gyűjteménye festői pályafutását is jól mutatja. Csendéletek, portrék, tájképek lógnak a falakon, állnak egymásnak támasztva a földön, alig férnek el a tágas helyiségekben. Nem csoda, több mint ötszáz képet festett, s adott el ugyan, de talán ez a mostani tárlat, amelyre tanítványok százai jöttek el Hollandia minden tájáról, még inkább felkelti az érdeklődést.Mert hát érdekes is – igaz, sok művésztárs járt be hasonló utat –, minél idősebb lett, annál inkább vonzódott az elvontabb megközelítéshez, az absztrakt stílust is kipróbálta. Csak próbálta, mint szinte minden mást stílust is, nem kötelezte el magát egyik mellett sem, s nem utánzott senkit.

Hetven éve lakik e háromszintes amszterdami házban, amely akkor az utca végén, a város szélén állt. Ma a belvárosban található. S amikor Hofman Gáspár Mariska a fiával kimegy a piacra, úgy érzi, külföldön van. A negyed megváltozott a hetven év alatt, török, arab bevándorlók költöztek ide, akik egyébként tisztelik és szeretik az idős asszonyt, szívesen eltársalognak vele, „ellentétben a hollandokkal, akik nem nagyon beszélgetnek”.

Hofman Gáspár Mariskától, aki az első önálló kiállításának százévesen is úgy örül, mintha pályafutása most kezdődne, fölösleges lett volna megkérdezni, mi a hosszú élet titka.

Amszterdam, 2010. május

Hofman Gáspár Mariskától, aki az első önálló kiállításának százévesen is úgy örül, mintha pályafutása most kezdődne, fölösleges lett volna megkérdezni, mi a hosszú élet titka.