Hordozóbolt, hordozótanfolyam, hordozási tanácsadás és hordozófórum… Babacipelést népszerűsítő hirdetmények üldöznek plakáton, szórólapon, neten és az orvosi váróban. A befolyásolható lelkületű szülőpár pedig félve kérdezheti: mit akarnak ránk sózni már megint? A határozottabb gyerekváró típus, az, amelyik kellőképp szkeptikus a hazai bababiznisz erőszakos kampányaival szemben – hogy tudniillik nem fejlődik majd tökéletesen a gyermeked, és nem leszel boldog szülő te sem, ha nem veszed meg mihamarabb ezt, ezt és ezt – galacsinná gyúrhatja az efféle prospektusokat, még mielőtt egy pillanatra belegondolna a csecsemőcipelés lényegébe.

Például abba, milyen élményeket gyűjtenek a magzatok a méhen belül. Hogy azok mennyivel jobban hasonlítanak egy születésétől fogva anyja hátára kötött jekána indián bébi világról szerzett első tapasztalataira, mint egy úgynevezett civilizált anya „csecsemőmulattató” repertoárjára (illatos rágókákkal, világító nyuszikkal és zenélő mesekönyvekkel). Az igaz, hogy az indián csecsemőhöz az első pár hónapban nem sokat szól az anyja, mialatt épp mos, kapál vagy gabonát őröl. A gyerek viszont folyamatosan hallja az anyja szívverését, a szuszogását, érzékeli, ahogy rácsöppen az eső, ahogy kisüt a nap, ahogy reccsen, roppan, morajlik körülötte a világ.

A Lajos utcai Textilmúzeumban nemrég nyílt kiállítás vastag gyapjú hordozókendői első látásra semmiben sem hasonlítanak az indiánok vagy az afrikaiak ilyen funkciójú textíliáira. Sőt a délkelet-ázsiai asszonyok lenge batikszövetből szabott batyuira sem emlékeztetnek. A cipelés azonban az 1700-as évek elejétől Délnyugat-Magyarországra telepített német kisgyerekes családok életében is ugyanolyan alapvető volt, akárcsak Dél-Amerikában. A kiállítás kurátora, Szepesi Anna művészettörténész sokáig nem is tudott arról, hogy néhány németek lakta baranyai falu – például Himesháza, Palotabozsok vagy Nagynyárád – tisztaszobáiban ma is ilyen káprázatos szövetek lapulnak. Hogy ezek a kender- vagy pamutláncra szőtt, két- vagy négynyüstösnek nevezett gyapjúszövetek a mai napig makulátlanok, az annak köszönhető, hogy velük a német asszonyok nemcsak kismamaságuk emlékét, hanem népviseletüket, sőt egész identitásukat őrzik. A 88 éves Schultheisz Anna például egy csokor kerti csombort göngyöl újságpapírba és a csomagocskára hajtogatja rá Kindtuchját, vagyis gyerekhordó kendőjét, hogy a molyoktól további évtizedekre megóvja.

– Az anyákról leányokra szálló Tuchokat azonban első alkalommal nem hordozásra használták – magyarázza Szepesi Anna. – Úgy tartották, hogy az anya és a kisbaba a szülés után, a gyermekágyas időszakban tisztátalan, szeparálni kellett őket a közösség többi tagjától, egyúttal védeni a rontó erőktől. A hosszúkás, négynyüstös gyapjúszöveteket ilyenkor függönyként aggatták az ágy keretére. Az anyuka első alkalommal az asszonyavatás napján léphetett ki a házból, hogy a bemutassa a papnak kendőbe tekert csecsemőjét. Érdekes, hogy a kissé féloldalasan magukra erősített babájuknak az anyák a bal kezét mindig lekötötték, csak a másikat hagyták szabadon, hogy a gyerekük majd jobbkezes legyen. Fura és ma már elképzelhetetlen gyakorlat az is: a sokszoknyás asszonyok nemigen hordtak alsóneműt, többnyire a kicsik sem kaptak pelenkafélét, úgyhogy a tarkacsíkos Tuchok elég kemény kiképzésnek voltak kitéve. Nem mosták őket, csak szellőztették, kefélték, de így is, legfeljebb egy-egy sötétebb folt, ha maradt, szag soha. Ahhoz pedig, hogy a babák finom bőrét ne bántsa a maiakhoz képest merev és szúrós kendő, a takács szövés után a takácsmácsonya nevű növény bogáncsával addig kapirgálta, míg a gyapjúszálak egészen puhára bolyhosodtak – majdnem olyan finomra, mint az anyaméh belseje.

A gyerek folyamatosan hallja az anyja szívverését