A Nabucco sorsa még az énekesek színre lépése előtt eldőlt: Kesselyák Gergely nagy sebességgel, nagy hangerővel, ajtót bedöntve, székeket borogatva indult neki a nyitánynak, és a türelmetlensége még a trombitásra is átragadt, aki egy ütemmel előbb kezdte el fújni hangszerét. Érthető: a Nabucco Verdi csinnadrattás-cintányéros korszakából való, vagy talán épp a korszakhatárról, elviheti a könnyen hevülő zenészt a szekér, hadd szóljon, ha szólni kell. Utána viszont ordítani kezd a kórus, erre az énekesek sem akarnak lemaradni a hangcsatában, az ember összehúzza magát a székében, és csak a túlélésre játszik.

Könnyű nekünk. Mert amíg a színpadon Rácz István, Ulbrich Andrea és Paoletta Marrocu egymás fejéről ordítja le az ősi fejéket, Wendler Attila kipurcan, egy reccsenéssel a hangja köszöni, neki most enynyi elég volt, a tenor az együttesekben éppen csak jelzi, hogy jelen van, és várja, hogy regenerálódjon az orgánuma. Vannak még csodák: nem kell helyettest keríteni a második felvonásra. Ulbrich egyébként lenyűgözően bírja a szabadtéri hangerőt, Rácz Istvánon viszont mintha győzne maga a hang, mintha teljesen ellenőrizhetetlen módon kelne a torkából ki a szólam, kicsit bolyong az ódon falak között, keresi a megfelelő magasságot és főleg mélységet, aztán meg is találja, barangol egy kicsit még, majd elhal.

A kiabálás marad az első felvonás alaptónusa, viszont a címszereplő Alberto Gazale ebbe nem tud érdemben beszállni, a gaz zsarnok és félelmes hadvezér csak a maga mérsékelt módján fenyegetőzik és dicsekszik, nagyon nem kell megijedni tőle. Gazale amúgy is mókás jelenség: a kellékfülbevalóval és a saját ezerfogú mosolyával olyan, mint egy délvidéki labdarúgó, akinek sikerült egy tizenegyest kiharcolnia – nem kifejezetten érzékeny és mély szerepértelmezés. Paoletta Marrocu, akit annyira vártam, egy keselyűarcú asszonyság, fent éles, lent tompa hangszínnel. Nem nagyon látom be, hogy a röhögtetésen kívül valami egyéb szándék és lehetőség is lehetne az előadásban. Egy rekedt tenor, egy vigyori bariton, egy nagy tokából nagy hangokat eregető mezzo, egy üveges tekintettel önmagát hallgató basszista, az énekkar álszakállas, gesztikuláló tagjai – az opera nagyon komikus műfaj. Közben az árokban a karmester arra hajt, hogy sikerüljön minden fémből készült hangszert és dobot maximális hangerőre állítani. Egy felvonást még ki lehet így bírni, de mi lesz azután?

Azután az lesz, hogy Abigaille áriája alatt kicsit meg lehet érteni, mit is akar Paoletta Marrocu ebben a szerepben. Nem a legnemesebbek a drámai szoprán eszközei, nem szép a hang, de iskolázott, minden metsző ereje mellett is benne van a belcanto hagyomány, a hajlam és a képesség a díszítésre, eleganciára, finomabb hatásokra, és élni kezd ettől a szöveg, a sok beöltöztetett maskara között egy szerep kezd el bontakozni. Egy nő történetét nézzük, aki megnyitotta a szívét, ha jól olvastam a fényújságon, de nem tartottak igényt az érzelmeire, egy női III. Richárd, aki nem játszhatja a szerelmest, de el kell töltenie a csevegő időt. Megbarátkozni nem lehet a fáradt, függönyökben gazdag Mikórendezéssel, de el lehetne vonatkoztatni tőle, ha a felvonás vége nem Nabucco összeomlása volna, és nem azt kellene nézni, hogy a foci-bariton előkap egy ókori jedi kardot a hüvelyéből, amely a villámcsapás hatására világítani kezd, mint a konyhai neonok a modern legénylakásokban, és még valami elektromos rángásba is kezd Asszíria ura, amikor is leengedik a függönyt.

A második szünet után a híres kórus meglepőn értelmesen és észrevehető dinamikai árnyalási kísérlettel hangzik el, Marrocu pedig váratlanul Lady Macbeth őrülési jelenetét is színpadra hozza. Ebből már jobb nem lesz, még szerencse, hogy több sem, tényleg vége.

Az ember összehúzza magát a székében, és csak a túlélésre játszik