Fesztiválnép közelről
Egy ismerős a minap egy idézettel kedveskedett, talán Krúdyval, mondván, ami nincs a Király utcában, az nem is létezik. Az idézet valószínűleg nem pontos, kezdésnek mégis épp megfelel: amelyik embertípus nem jelenik meg a fesztiválokon, nem is létezik. Saját gyűjtés: pattanásos kamasz, önmagát szétcsapdosó punk, érdeklődő nyugdíjas, gyerekét féltő, gardét játszó édesanya, anyját cikinek tartó, menőt játszó kölyök, valahogy belógott kéregető, a partisátor melletti bokor tövében zsebtükörről húszezressel (húszeuróssal) kokaint szívó aranyifjú, szexi bölcsészlány, magát villantó politikus, zenéjét ideológiai alapokra helyező protestmuzsikus, a pesti éjszakában megmerítkezni kívánó, épp itt nyaraló hétköznapi külföldi huszonéves. Meg a többiek. Szépek, csúnyák, okosak, buták. Mindenfélék.
A Millenáris udvarán megnyílt, és egészen június 6-ig látható Phasebook. hu című fotókiállítás darabjai a fesztiválok népéről mesélnek, viszonylag szűkszavúan. Közelről. A Phasebook. hu projektet Kádár Levente és Károlyi György hívta életre tavaly, hogy a kortárs fotó legkülönbözőbb eszközeivel évről évre szubjektív látleletet adjon a magyar fesztiválokat előszeretettel látogatókról, ezzel a magyar fesztiválkultúráról is. A projekt későbbi folyománya lesz egy weboldal, ahol a lencsevégre kapott alanyok különféle adatokat, sőt képeket is rendelhetnek a portréjuk mellé. Ilyenformán azonos felületen keveredik majd, amit a fotósok gondolnak az alanyokról és amit az alanyok tartanak magukról. A cél pedig, hogy így még többet tudjunk meg a már említett hazai fesztiválkultúráról.
Mármost egy átlagos szerda délelőtt elég sok mindent meg lehetett tudni. Például, hogy a vízállónak hitt kiskabát nem is olyan vízálló: a Phasebook.hu szabadtéri kiállítás, és bár a szobából nézve hihető, hogy a májusi eső aranyat ér, a Millenáris udvarán ebben valahogy kételkedni merészel a Népszabadság munkatársa. Ez persze magánnyomor. A fontos: tizennyolc nagyméretű és negyven kisebb portré látható a tárlaton. Nagyjából egy kupacban, szépen egymás mellett. Ami a sietőknek és az időjárást figyelmen kívül hagyóknak valóságos áldás, amúgy viszont valószínűleg nem a legcélszerűbb megoldás – talán jobb lett volna szétszórni a képeket az udvaron, miként a lefényképezett arcok is sokfelé sátoroznak a fesztiválkempingekben. A húszéves, szájához cigarettát emelő, francia sipkában a kamerába pillantó Arnaud valószínűleg nem együtt emelgeti a korsót, és tán nem is ugyanarra csápol, mint a harmincas budapesti fültágítós Tamás, hogy akkor a harmincnyolcadikat taposó, kissé Krisztus-szerű fizimiskájú Norbertről ne is beszéljünk most. Mondjuk a tini Dórát és a nem tini, viszont punktaréjt és napszemüveget viselő Lászlót simán el tudjuk képzelni együtt, és ez még nem perverzió. Úgyhogy végül is: patt.
Ami a semleges „naésakkor?”-ból kimozdít, az a képek hangulata. No nem a monokrómság, az minket már nem mozdít ki semmiből, és még csak nem is a megpörköltség-imitáció, ilyet is láttunk már. Hanem az antropológiai fotóstíl megidézése. Olyan érzés kerít hatalmába ugyanis, mintha egy távoli földrészről hazatért tudós expedíció tárná elénk gyűjteményét. Csakhogy épp fordítva van: a készítők itthon fotózták azokat, akik olykor valóban nagyon távolról érkeztek hozzánk. Az alapjáraton nem különösebben egzotikust ábrázolják meglehetősen egzotikusként, és lám, ettől aztán tényleg különlegessé válik a kapucniban és napszemüvegben a lencsébe néző 15 éves Erik, a 14 éves Zsófi az ő csíkos trikójában, pláne a 42 éves, nagyon markáns arcú Gepárd, és mind a többiek, mondjuk Ghánából, Dániából, Finnországból, Olaszországból – bárhonnan a világból.
Érkezzenek akár a Király utca mélyéről (ahol, ugye, minden van) vagy egy francia kertvárosból, bukaresti lakótelepről, csípje arcukat hannoveri hajnal, égesse detroiti dél. Amikor belépnek egy fesztivál kapuján, hirtelen mind egy közösséget alkotnak. Úgyhogy revideálunk: mégsem baj, hogy egy kupac. Mindenesetre kíváncsian várjuk a majdani weboldalt is. Hiszen a Phasebook.hu (a cím a népszerű Facebook-ra rímel) reakció a világot behálózó közösségi oldalakra, vagyis a web közösségformáló, kultúrateremtő erejére is.
Hazafelé meg az jár az eszünkben: újra kéne olvasni a Szomorú trópusokat.
