Tizenegy éve járt legutóbb Budapesten a Metallica, érthető, hogy lényegében percek alatt elfogytak az olcsóbb jegyek a Puskás Ferenc stadionba, mint ahogy az is, hogy a jegyüzérek össztűz alatt állnak a bejáratnál, az élelmesebbje mai keresményéből simán befizethet egy lakásra is akár. Nyolc után nem sokkal úgy látszik, a kicsit drágábbak is fogyogattak azért: kezdenek megtelni az erre kijelölt szektorok, a vér meg alkohollal, de mindenki tök békés. Fiesztahangulat. Csak a pultoscsajok idegesek kicsit: a sörcsapoló nem ennyi emberre van trenírozva. Az újságíró szíve mégsem értük, hanem a Los Angeles-i High on Fire-ért meg a dán Volbeatért hasad –egyszer valaki megmondhatná már, az előzenekari státusznak miért velejárója a trágya hangzás. Persze mindenki a Metallicát akarja, a két banda csak könnyű előétel, lájtos sörkorcsolya. Mégis: ha már itt vannak és produkálják magukat felvezetés gyanánt ezen a hűvösségét már délután eláruló pénteken, illő volna, hogyMatt Pike-ék és Michael Poulsenék zenéje ne felejthető bolhafing gyanánt tűnjön el a budapesti atmoszférában.

Pláne, hogy nem is rosszak.

Persze nemcsak a 11 éves kimaradás indokolja a leginkább megfizethető jegyek gyors fogyását, hanem például az a nem elhanyagolható tény is, hogy a Metallica esetében a világ egyik legnépszerűbb-legjobb metálbandájáról van szó. Lars Ulrich, Kirk Hammet, Robert Trujillo és James Hetfiled, vagyis a fémzene ikonjai végül is elég rendesen megdolgoznak a reputációért, többnyire izgalmas lemezeket raknak össze, és többnyire nem hatja meg őket a szakma vagy a rajongók esetenkénti fanyalgása sem. Vannak és csinálják, majdnem harminc éve. Hát ki legyen népszerű, ha nem a Metallica.

Kilenckor aztán spontán hullámzásba kezd a lelátók népe, pár percig jó móka ez, aztán mindenki megunja. Még jó, hogy negyed tízkor végre indul a menet, bődületes hangerővel és Morriconéval nyitnak: három kivetítőn (két kicsi meg egy brutális méretű) A jó, a rossz és a csúf képsorait látjuk, közben megy az Ecstasy of Gold. Hát ja, a konföderáció aranyát mi ma este az L szektorból keresgéljük. Nem is minden siker nélkül. Klasszikusokkal kezdődik a program, szól a Creeping Death, a Harvester Of Sorrow, a Fade To Black és még kettő, amit elfelejtettem. Jönnek az eposzi terjedelmű, koncerten kicsit unalmas szerzemények is, például a The End Of The Line és a The Day That Never Comes. Szerencsére jön a jóval lendületesebb Sad But True meg a Cyanide is, mely utóbbihoz Hetfield az ő szeretett budapesti közönségének, a „Metallica-családnak” a segítségét kéri, meg is kapja persze. Egyébként is jól kezeli a közönséget az énekes, van pár kedves szava Budapesthez, Budapestről, és van „do you feel what I feel?” is. A Cyanide-ot némi pirotechnikai bemutató követi, géppuskaropogás a sötétben és közösségi petárdák, a Hungária körút közelében élő háziállatok megnyugtatására. A One és a Blackened után nemcsak a sok ezer mobiltelefon-kijelző fénye játszik szentjánosbogarat az arénában, de előkerülnek az öngyújtók, és – bár nem látjuk, nagy összegben fogadnánk rá – előkerülnek a könnyek is a rockerszemekből: Nothing Else Matters. Robban a Master of Puppets és az Enter Sandman – utóbbival zárul a hivatalos koncertprogram, hogy aztán jöjjön még három ráadás. Az utolsó Seek and Destroy közben néhányan elindulnak hazafelé a gyorsabb kijutás reményében, de mi azért megvárjuk, míg kétórányi játék és a kötelező pengetődobálás után végleg eltűnnek a Metallica tagjai a hátsó traktusban. A stadionból kifelé áramló (kollégák becslése alapján) körülbelül harmincötezer ember jó része nyilván Hetfield mondatát mantrázza útközben, hogy ugyanis hurrá, nem kell megint 11 évet várni a Metallicára Budapesten.

Ha legközelebb kevésbé lesz rutinszerű a koncert, és ha Lars Ulrich megígéri, hogy a továbbiakban valamivel kevesebbszer üt félre, mint ahányszor megnyalja a szája szélét dobolás közben (egyiket sem számoltuk), már most izzítjuk házi jegyüzérünket.

Tizenegy évet kellett várni rá