– Első nagyfilmjében, a Friss levegőben egy vécésnéni és a lánya, a Pál Adriennben egy elfekvőosztályon dolgozó ápolónő életébe tekinthetünk be. Miért épp a kisemberek érdeklik?

– Én inkább átlagembereket mondanék. Pont ez a lényeg: a körülöttünk lévő, jelentéktelennek tűnő emberek valójában nagyon érdekesek tudnak lenni. Az átlagosban benne van a különös, a különösben pedig az átlagos. A Pál Adrienn „hősnője” Piroska, aki egy igencsak apatikus, túlsúlyos ápolónő, ránézésre furcsa és más, miközben valójában olyan, mint mindenki. Engem az emberek belső világa izgat, az pedig mindenkinél ugyanúgy működik. Az érzéseink egyformák. Számomra az az érdekes, ami nem tűnik annak.

– Azért ön mégiscsak marginális karakterekben gondolkozik. A Pál Adrienn központi figurája például nem elég, hogy depressziós, de még túlsúlyos is.

– Piroska lehetne átlagos testalkatú is akár, hasonlóképpen érezné magát az elfekvőosztályon. A testalkata egy újabb réteg a filmben; azt gondolom, hogy az emberek nagyon előítéletesen viselkednek a túlsúlyosakkal szemben. Sőt, gyakran a filmekben is e szerint ábrázolják őket, s a túlsúlyos ember általában humorforrás. Szembetűnő például a társadalmi megkülönböztetés: ahogy egyes csoportok kevesebbet keresnek, mint mások –például a nők a férfiaknál –, így a kövér emberek is hátrányban vannak az átlagos testalkatúakkal szemben. Nem veszik őket komolyan, gyengének tartják őket. Érdekes, egy dohányzó ember esetében viszont föl sem merül ugyanez. Akit diszkriminálnak, az teljesen másképpen érzékeny, mint az átlag. A castingon rengeteg extrémen túlsúlyos nővel beszélgettem, s kiderült, hogy legtöbbjük „bánatevő”. A Pál Adriennben Piroska kövérsége tulajdonképpen a bánatot fejezi ki, és a film kicsit arról is szól, hogy mennyire nem tudjuk elfogadni, ha valaki másmilyen, vagy más akar lenni.

– Piroska miért éppen a múltban keresi a megoldást a problémáira?

– A memória és az emlékezés rettentően izgalmas téma. Hajlamosak vagyunk rá, hogy iszonyatosan elferdítsük a tényeket és az emlékeinket, a valóságot átszűrjük a személyiségünkön, egy szubjektív valósággá változtassuk. De az is nagyon érdekes, hogy mire emlékszünk egyáltalán a megtörténtekből. Bennem is felvetődött már, hogy megkeressek olyan embereket, akikkel nagyon régen nem találkoztam. Komoly dilemma, hogy érdemes-e belevágni, nem csalódunk-e, ha tényleg szembesülünk a múlttal. Sosem tudhatjuk ugyanis, hogy ki mire és hogyan emlékszik, hogy kinek mi a fontos, vagy most mit gondol, hogy akkor mi volt a fontos. Válaszaim persze nincsenek, csak a kérdéseket teszem föl a filmmel.

– Egy amatőrre osztotta a főszerepet. Mit tud egy civil, amit egy túlsúlyos színész nem?

– Eleve nincs túl sok túlsúlyos színész. Másrészt nekem már a szereplő külsejét illetően is konkrét elképzelésem volt, olyat kerestem, akiben felnőttként is megvan a „mosolygó, aranyos kisgyerek”, aki kinézetre nem igazán nőtt fel, s mindemellett fontos volt, hogy benne legyen a szomorúság és egyfajta érzékenység. Azt, hogy a tekinteten és a gesztusokon keresztül mi sugárzik egy emberből, a filmben nem lehet letagadni. Színházban el lehet játszani, hogy valaki más vagyok, de a vásznon nem lehet eltakarni a valós személyiséget. Minden hazugság azonnal lelepleződik. Különösen egy olyan műben, amelyben nem a cselekmény, hanem a belső lelki folyamatok dominálnak. Persze nem lehet minden szerepet amatőrnek adni, mert évekig tartana egy-egy casting, mire megtalálnánk a megfelelő embert.

– A Pál Adrienn elképesztő képi beállításokkal van tele.

– A film maga a vizualitás. Sokszor szokták például a színházzal összehasonlítani, de számomra fényévekre áll a kettő egymástól. Persze mi is csak történetet mesélünk, a színészek járnak-kelnek, de a legfontosabb kifejezőeszköz mégiscsak a kép. Nem tudok mit kezdeni azzal a rendezői attitűddel, amely szerint a színészvezetés az egyetlen feladata a rendezőnek. Nos, az a filmre vett színház. Vagy az sem. Véleményem szerint alapvetően a rendező feladata, hogy pontosan megmondja, mikor milyen beállítás legyen, mikor legyen közeli vagy tág, illetve pontosan meghatározza, hogyan és miért mozogjon a kamera. Hiszen ez adja meg a film stílusát, hangulatát, és a történetmesélés alapja is ez: hogy mit tartok fontosnak megmutatni, mit szeretnék kiemelni.

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy mindkét nagyjátékfilmjük Cannes-ban debütált. A harmadikat ezután mindenki eleve oda várja majd.

– Elképesztően jó szakemberek vannak Cannes-ban, és tényleg a filmtermés legjavát válogatják ki, ennek ellenére a forgalmazói lobbi bejuttat kevésbé jó fi lmeket is, és előfordulhat, hogy valaki érdemtelenül kimarad. Nekünk most is csak azután lett nemzetközi forgalmazónk, hogy beválogattak, így nyugodt lehetek, hogy mi nem ezért vagyunk itt. Most nem gondolkozom azon, hogy a következő film, amelyre még pénz sincs, Cannes-ban lesz-e, vagy sem. Természetesen szeretnék jó filmet csinálni, a lehető legjobbat, ami tőlem telik, és csak remélni tudom, hogy tetszik majd az embereknek.

Állva, több percen át tartó tapssal fejezte ki elismerését Kocsis Ágnes Pál Adrienn című filmjének tegnapi bemutatóján a cannes-i fesztiválpalota Debussy Termének mintegy ezer nézője. A hivatalos művészfilm-szelekció egyetlen női versenyzőjének drámájára máris nagy az érdeklődés: fültanúi voltunk annak, hogy régiónk legfontosabb mozgóképes mustrája, azaz az A kategóriás Karlovy Vary-i filmfesztivál művészeti igazgatója, Eva Zaoralova meghívja júliusi rendezvényükre a Pál Adriennt. Még kérdés tehát, hogy Cannes-ban díjazzák-e a mozit, az viszont már biztos, hogy hosszú fesztiválkarrier vár rá. Cannes-ban a hétvégén a filmművészet két nagymestere is bemutatkozott: a magány, a boldogtalanság és a halál volt a fő témája Mike Leigh Another Year és Woody Allen You Will Meet a Tall Dark Stranger című filmjének is. Kettejük nem hivatalos versenyében általános vélekedés szerint az angol mester győzött, mégpedig kiütéssel.