Sztriptíztáncosnők a vörös szőnyegen
De a szenzáció ezzel menten el is múlt, az első vörös szőnyeges bevonulás különösebb feltűnések nélkül, mondhatni gyanús csendben zajlott – ráadásul Ridley Scott nélkül, aki térdműtétjére hivatkozva maradt távol. Nem véletlen ez a visszafogottság: egy olyan szórakoztató termékről, mint ez a mozi, az ember legfeljebb enyhe mosoly kíséretében nyilvánít véleményt. Nem olyan gyenge, hogy felháborodást keltsen, de nem is túl könnyű dicsérni.
A szerda esti gálát követően aztán volt, aki partizott, ám a filmőrültek számára minden bizonnyal szimpatikusabb megoldásnak kínálkozott A turnén című első versenyfilm szakmai bemutatója. Ennek csütörtöki, vörös szőnyeges bevonulása viszont már hozta a hamisítatlan cannes-i őrületet. A filmben feltűnő, nagyon amerikai és nagyon trampli sztriptíztáncosnők csapata végigtombolta és tarolta a vörös lépcsős bevonulást, és nagyobb hype-ot generált, mint Russel Crowe. És ez nem véletlen, és nem is csak show-biz. A hazánkban leginkább A Quantum csendje című James Bond-film elképesztő arcokat vágó főgonaszaként ismert Mathieu Amalric negyedik rendezése erős kezdést biztosított a cannes-i versenynek. A színész, aki a rendezés mellett a forgatókönyvet és az egyik főszerepet is jegyzi, szó szerint mindent beleadott. A történet középpontjában az Amerikából egy női sztriptíz-kabaré társulattal Franciaországba visszatérő producer (Amalric) áll. Turnéznak, de a párizsi fellépés helyszínét eltévesztik, ezért a férfi felkeresi régi kapcsolatait, hogy segítsenek. De csak a lezáratlan problémákkal szembesül.
Amalric pazar színész, és szembetűnő, hogy imádja magát filmezni, de mivel még a legapróbb gesztusai is jelentéssel telítettek, egyáltalán nem zavaró a narcizmusa. Szemmel láthatóan rengeteget tud a show-bizről, és mindezt képes művészi szintre emelni: egyfajta bizarr elegyét látjuk a klasszikus drámának és a kabarénak, a múlt és a jelen „egybemosásának”. Mondanom se kell, a francia lapok nemzeti hősként kezelik Amalricot, már most a fesztivál nagy esélyeseként emlegetik az egekbe magasztaló kritikák. A nemzetközi visszhang is kedvező, de nyilvánvaló, hogy egy külföldi nem érthet meg a műben minden kulturális utalást és finomságot.
A versenyben eddig a francia művön túl egy kínai és a koreai mozi szerepelt, mindkettő korrekt, a nyugati szemlélőnek olykor túl lassú, ám érzékenységben szinte felfoghatatlanul kifinomult alkotás. A kínai Wang Xiaoshuai drámája, a Chongoquing Blues egy apa története, aki tizenöt éve nem látta ugyan a fiát, de most, hogy a rendőrség lelőtte egy incidens során, mindent meg akar tudni róla. A koreai Im Sangso The Housemaid című drámája már sokkal kegyetlenebb és erőszakosabb mű, ami azonban semmi újat nem hoz, lévén Kim Ki-Young 1960-as, azonos című klaszszikusának remake-je, ráadásul szinte kockáról kockára. Ezek az ázsiai művek mindig esélyesek valamilyen díjra, és ez most sincs másképp.
A legfrissebb zsongást viszont Oliver Stone és csapata okozta a franciaországi kikötővárosban: az 1987-ben készült Tőzsdecápák folytatását hozták el a Croisette-re. A Michael Douglas és Shia Lebouf főszereplésével készült Tőzsdecápák – A pénz nem alszik korántsem olyan friss és frappáns mű, mint az előzmény, sőt, olykor olyan érzése van az embernek, hogy egy a tőzsdéről szóló dokumentumfilm is több izgalmat kínál ennél a néhol ízléstelen és giccses, ám rendkívül elnyújtott fikciós verziónál. (Igaz viszont, hogy azok a tengerentúli kritikusok, akikkel beszéltem, kedvelték: nyilván, mert a Wall Street és a bankválság témája őket közelebbről érinti.) Sebaj, az igazán jó filmért – mint Cannes-ban mindig – kárpótol a sztárszereposztás, a nagyágyúkra meg úgyis mindenki kíváncsi. Michael Douglast például arról is lehetett faggatni a sajtótájékoztatón, hogy milyen Hollywoodban megöregedni (kellemetlenül apad a szerepkínálatok száma), hogy miért harcol most mint ENSZ-aktivista (a nukleáris fegyverek leszereléséért), és hogy milyen a családi élete (boldog).
Oliver Stone viszont rutinosan kerülte ki az olyan kérdéseket, hogy ő antikapitalista-e (az nem, de csalódott, és szívesen reformálna), miért nincs versenyben a filmje (mert Woody Allen is megmondta, abba bele lehet őrülni). Egy nagy igazságot szintén közhírré tett: minden filmből érdemes lopni, még a rosszakból is. Volnának tippjeim.
