„Nem kötelező életed végéig élni”
A legérzéketlenebb, legagresszívebb, legönzőbb lények. Így gondolkodott 14 és 20 éves kora között a felnőttekről Háy János. Hogy hogyan élte meg ezt az időszakot, arra egész hirtelen rámondja, hogy szarul, aztán bővebben, hogy befelé fordulva, szorongón. Sőt, amikor jó néhány éve gimnazista gyerekei szülői értekezletén ücsörgött, előjöttek megint ezek az érzések, úgy tűnt neki, mintha az osztálytársak szülei sokkal érettebbek és magabiztosabbak lennének nála, ő meg még mindig ugyanaz a kamasz. Rettegett tőlük.
Völgyhídjában a főszereplő Péter talán nem retteg, inkább fokozatosan kisodródik. Kifelé az üzletemberes-frusztrált anyás családból, ki az osztályból, aztán még a kollégiumi társaságból, sőt legközelebbi haverja, a nagypofájú Deda mellől is. Egyetlen kapaszkodója a tétova Zsófi marad, akit viszont úgy kebelez be napról napra, mint egy hatalmas, szőrös karú pók. Találkáikra fél órával előbb érkezik, ha bárkivel szóba áll a lány, máris gyanakszik, és nemcsak a saját korosztályukra, de még Zsófi apjára is féltékeny. – A kamaszok nem tudják, hogy mi az a szerelem. Főleg a fiúk hajlamosak arra, hogy teljesen agyonnyomják a kedvesüket. Én is emlékszem tinédzser koromból ilyen túlszeretési eszmékre – vallja be Háy János. Aki szándékosan írta Pétert ilyen szelíden erőszakosra és szótlanul őrlődőre. A fiú pimasz haverjával, Dedával mondatja ki az összes korosztályos tépelődést: haragot és undort a felnőttvilág, tanácstalanságot az egész következő életükkel kapcsolatban.
– Addig jó, amíg egy gyerek verbalizálni tudja ezeket a gondolatokat –mondja minderreVekerdy Tamás pszichológus. – A kamaszkorra jellemző a nem teljesen tudatos szuicid képzetáramlás. Ez együtt jár a tinédzserévek magányérzetével és a kétségekkel, hogy én nem vagyok elég tehetséges, csinos, nem vagyok elég jó gyereke az apáméknak. Ha viszont ezt az élettani eredetű lustaságban szenvedő és törvényszerűen szemtelen kamaszt mindennek ellenére megpróbálja kibírni a családja meg az iskolája, ha szóba állnak, netalántán még vitázni is hajlandóak vele, vagy felcsillantanak időnként némi humort, akkor katasztrófa nélkül túlélheti a gyerek meg a környezete is ezt az időszakot.
Az sem könnyű kérdés persze, hogyan lehet „elkapni” ebben az összezavarodott életkorban a fiatalokat. Bagossy László rendezőt például kevésbé érdekelte az a lehetőség, hogy a Völgyhídban kamasz szereplők szóljanak a kamaszokhoz. És az a verzió sem izgatta túlságosan, hogy érett színészek játsszák az iskolás szerepeket: nem bírja a színpadon gyerekmód selypegő felnőtteket. – A bábokról úgy éreztem, kellőképpen stilizáltak. Ha ezeket a figurákat figyeli a néző, nem vonja el a figyelmét, hogy egy vele egyidős színész milyen ügyes vagy ügyetlen a színpadon, jól néz ki, vagy épp cikin – magyarázza Bagossy. – Ezért döntöttem úgy, hogy bár Háy János a darabjában többnyire az álomjeleneteknek meg a múltbéli, bibliai vonalnak (Jézus és a kereszthalál elől menekülő Péter történetének) tartotta fenn a bábozást, mi mind a hat kamasz szerepét bábokkal játszattuk el, csak a felnőtteket adják színészek.
A Kolibri drámafoglalkozásokat tervez az előadások után, ahol ideális esetben a gyerek nézők és a felnőttek (szülők, tanárok) együtt beszélgetnének az alkotókkal a színpadihoz hasonló kamaszgyötrelmekről. – Fontos viszont, hogy az utóbbi években a veszprémi viaduktról elkövetett öngyilkosságok a darabnak és az előadásnak is csak a kiindulópontjai. A Völgyhíd nem lineáris történet, ahol egymással ok-okozati összefüggésbe hozhatók a tragédia epizódjai. Inkább mozaik, amelyben fölvillannak földúlt tinédzserek, zavart szülők meg az egész katasztrofális oktatási rendszerünk, amelyben lelkileg és anyagilag évtizedek óta pusztítják azokat a tanárembereket, akiknek a gyerekeinket évekre odaadjuk.
