A kis Tamás kísérletei rendre kudarcba fulladtak, szülei általában hamar kiszúrták az aktuálisan megmentendő kisállat rejtekhelyét, de jó ideig türelemmel viseltettek a fiuk hóbortja iránt. Végül Tamás édesanyjánál szakadt el a cérna, amikor a saját nappalijában sikoltozva kellett elmenekülnie egy egér elől. A Berkényi szülők ekkor alkut ajánlottak a fiuknak: ha nem visz haza több állatot, akkor legálisan kaphat egy zebrapintypárt.

– Édesanyámék később rájöttek, hogy rossz üzletet kötöttek, ugyanis a zebrapinty az egyik legszaporább madárfaj –mondja Berkényi Tamás. – Egy évvel később már vagy negyven madár csiripelt a lakásban. Édesapám folytonmorgott, hogy olyan szag van a lakásban, mint egy tyúkólban, de azért mindig segített, ha újabb ketreceket kellett készíteni az egyre szaporodó állománynak.

Berkényi Tamás nem a szüleitől örökölte a madarak iránti szenvedélyét, hiszen sem a mérnök papa, sem a pedagógus mama nem rajongott különösebben az állatokért. Nem úgy, mint a pacsai nagymama. A nagyvárosi kisfiú óvodás korától kezdve a zalai faluban töltötte az iskolai szüneteket, ahol a nagymamájától leste el, miként kell bánni az állatokkal.

– Azt tanultam tőle, hogy minden állattal próbáljak meg kapcsolatot teremteni, és mindig azt keressem, miben segíthetek nekik – mondja Berkényi Tamás. – Ma is ugyanezt gondolom az állatorvosi hivatás lényegéről.

A Berkényi család panellakásában csak akkor szűntek meg az áldatlan állapotok, amikor Tamás az érettségit követően Budapestre került, az állatorvosi egyetemre. Ezzel együtt nehéz idők köszöntöttek Berkényi Tamás újdonsült kollégiumi szobatársaira, akik közül akadt, aki idővel inkább elköltözött, mivel nem bírta az egyre terebélyesedő titkos miniállatkertet.

A diploma megszerzése után a fiatal állatorvos Hollandiába került, ahonnan a szerelem hozta haza: drámatanár feleségével előbb Székesfehérváron, majd a közeli Pázmándon éltek, két éve pedig ismét Fejér megye székhelyére költöztek. Két gyermeket nevelnek, a nagyobbik, Csongor feltehetőleg nem az apjára ütött – legalábbis egyelőre nem érdeklődik az állatok iránt.

A most 44 éves Berkényi Tamás tíz évig vezette a székesfehérvári állatkórházat, majd egy kutya- és macskatápokat gyártó multinacionális cég szaktanácsadója lett. Ez azt jelenti, hogy konferenciákat szervez és bemutatókat tart állatorvosoknak – a Baltikumtól egészen a Közel-Keletig. Évente 160-180 napot tölt külföldön, az év másik felében pedig leginkább az általa létrehozott fehérvári vadmadárkórház irányításával foglalkozik.

– A madarak megszállottjaként, még praktizáló állatorvosként azzal kellett szembesülnöm, hogy a vadmadaraink sorsával senki sem törődik – mondja Berkényi Tamás. – Míg a beteg hobbimadarak gyógyítását a gazdáik finanszírozzák, addig az állami tulajdonban lévő sólymok, vércsék, gémek kezelésének költségeit senki sem vállalja.

A Vadmadárkórház Természetvédelmi Alapítvány által működtetett fehérvári intézménybe évente 250-260 madarat hoznak be az emberek. Mivel a vadon élő madarak többsége az utolsó pillanatig próbálja álcázni a betegségét, általában már súlyos állapotban kerülnek kórházba, így nagy részükön nem is lehet segíteni. Évente 100-120 madarat – köztük főként vércséket, egerészölyveket, fecskéket, kócsagokat, baglyokat, hattyúkat, szürke gémeket, szárcsákat, tőkés récéket – azonban sikerül annyira meggyógyítani, hogy visszaengedhetők a természetbe.

– Ezért nem adok nevet egyetlen vadmadárnak sem, pedig nagyon nehéz megállnom – mondja az állatorvos. – De érzelmileg nem engedhetem magamhoz túl közel egyiket sem, hiszen éppen az a célom, hogy elengedjem őket. Eddig egyetlen madaramnak adtam nevet: Vlagyimirnak, a papagájnak. Csakhogy ő hobbimadár, és otthon tartom a lakásomban.

Minden évben akadnak olyan vadmadarak is a fehérvári kórházban, amelyeket a kezelést követően sem lehet szabadon engedni, mert nem lennének képesek vadászni vagy éppen elrejtőzni a ragadozók elől. Számukra tervezik létrehozni a fehérvári vadmadárparkot, amely részben menhelyként, másrészt turistacsalogató látványosságként működne. Az alapítvány – amely a város önkormányzatától már kapott egy ingatlant – most a beruházás megindításához szükséges pályázat kiírására vár.

Berkényi Tamás bármilyen állatot hajlandó befogadni, ha az segítségre szorul. Nem csoda, hogy korábbi pázmándi birtokát a környékbeliek csak Noé bárkájaként emlegették, amelyen együtt élhetett a sánta ló az allergiás szamárral, a törött szárnyú strucc a különféle nyavalyákban szenvedő pónival, tehénnel, rókával.

– Nagyon nehezen tudok nemet mondani – ismeri el az állatorvos. – Csépánykát, a makacs lábsérüléssel bajlódó angol telivért például el akarta altatni a tulajdonosa, de az állatorvosa rábeszélte, hogy inkább adja oda nekem, mert nálam még évekig elélhet. Hosszú hónapok munkájával sikerült meggyógyítanom a versenylovat, sőt kerítettem hozzá egy kiváló fedezőmént, így született meg 2005-ben Csipke.

A pázmándi kertben szaladgáló Csipkét nyolc hónappal később Berkényi megmutatta egy versenyistálló tulajdonosának, aki meglátta a tehetséget a lóban, egyúttal leszidta az orvost, mivel a versenylovakat jóval fiatalabban kell elkezdeni trenírozni. Mégis megvette Csipkét, aki tavaly nyert is egy galoppversenyt a Kincsem Parkban.

– Az egyik barátom átküldte a futamról készült videót – mondja Berkényi Tamás.

– Bevallom, kissé elérzékenyültem. Berkényi doktor gyakran vállalja rendhagyó biológiaórák megtartását, amelyeken a vadmadárkórházról és a beteg madarak megmentésének fortélyairól tart előadást általános iskolásoknak. Az állatorvos szerint ugyanakkor az állatok szeretetére a gyerekeket indirekt módon is lehet nevelni.

– Egyszer beállított hozzám három kissrác, hat-hétévesformák, egyikük kezében egy döglött verébbel – meséli Berkényi Tamás. – Azt mondták, az úton találták, és elhozták, hátha meg tudom menteni. Mondhattam volna nekik, hogy fiúk, ez a madár már nem él, dobjátok be az árokba, de biztos, hogy akkor soha többé nem láttam volna őket. Úgyhogy inkább behívtam mindhármukat a rendelőbe, és alaposan megvizsgáltam előttük a madarat. Megmutattam, hogy milyen életjeleket kell keresni az állaton. Eltelt vagy tíz perc, amíg kimondtam, hogy sajnos, ez a veréb már megdöglött. Hogy mi volt az értelme ennek a színjátéknak? A srácok nem felejtették el az esetet. Azóta számtalanszor hoztak el hozzám beteg vadmadarakat. Olyanokat, amelyeket végül sikerült megmenteni.