Az olvasási szokásokban mind hátrébb szoruló Móriczról voltaképpen Esterházy Péter kezdett beszélni még a nyolcvanas évek végén. Azt írta, a szerzőt ugyan „kifosztotta az idő” – nyelvezete éppúgy a múlté, mint témái, alakjai –, mégis, „Móricz tud a legtermészetesebben magyarul”, noha Kosztolányi pontosabb, Krúdy varázsosabb, Csáth merészebb, Babits mélyebb. Különösen párbeszédeit dicsérte, amelyeket mintha „beszédoperaként” hallana.

Aztán azon a konferencián, amelyet az ezredfordulóhoz közeledve a Móricz-újraértelmezésnek szenteltek, kitűnt: az irodalmárok többsége az író beszédmódjának, nyelvi fantáziájának előtérbe állításával próbálkozik, végképp szakítva a korábbi sematikus, szinte csak a parasztábrázolást és dzsentrikritikát elismerő értékeléssel. Majd egy interjúban Nádas Péter is – a magyar irodalom hiányzó erotikus nyelvéről szólva – megjegyezte, Esterházy Egy nő című művét kizárólag Móricz szerelmi levelezésének mélységeivel, botrányával, súlyával tudja összevetni. Nem véletlenül idézte őt az irodalomtörténész-kritikus Szilágyi Zsófia, amikor arra vállalkozott, hogy Nádas 2005-ben megjelent nagyregénye (Párhuzamos történetek) szokatlan erotikus beszédmódja felől közelítsen a „valódi” Móriczhoz (az író eddig kevéssé látott és értékelt vonásaihoz). Szerinte Nádas műve kétféle Móricz-szövegre is viszszautal: leveleire, naplóira, illetve Árvácska című regényére.

Ennél jobban nem is lehetne beharangozni a régóta várt irodalmi eseményt: megjelenik huszadik századi klasszikus naplóinak földolgozott, teljes kiadása. – Hiányzó láncszem a móriczi életműben – mondja róla a kiadást gondozó Móricz-kutató, Cséve Anna, a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársa –, annak ellenére, hogy lányai, Virág és Lili az íróról szóló könyvekben közöltek naplórészleteket, leveleket, idézőjelek között vagy anélkül, esetleg átírva. Rengeteg írást emleget: műtöredékek, vázlatok, elküldött és el nem küldött levelek, naplójegyzetek tömkelegét, amely érzéseit, gondolatait kényszeresen papírra vető embert sejtet. Igazi grafománt. A szakember szerint Móricz amellett, hogy minden érdekelte, mindent föl akart jegyezni, hogy majd előbb-utóbb valamelyik művében fölhasználja, öngyógyító szándékkal, krízisterápiaként is tollhoz, papírhoz nyúlt. Írt vonaton utazva vagy operában – bárhol. Az első kötet éppen azt az időszakot – 1924–1925-öt – öleli föl, amikor már ismert író, de házassága megromlik, új szerelmek jönnek, és felesége öngyilkos lesz, tehát nemcsak magánemberként, hanem szerzőként is válságba zuhan. Első felesége, Holics Janka elvesztése soha nem gyógyuló sebet ejt a lelkén, sokáig egyoldalú „beszélgetést” folytat vele jegyzeteiben, mint ahogy egy ideig Simonyi Máriával, második feleségével vagy másik szerelmével, Magoss Olgával is. Móricznak ugyanis mindig szüksége volt egy női „szerzőtársra”, akivel nyíltan beszélhetett, és akinek mondatait, akár kettejük párbeszédét műveiben is szerepeltette (ilyen társ lett később az örökbe fogadott Csibe is). Ezzel mintegy „üzent” neki, valamire ráirányította vagy valamiről elterelte a figyelmét. Nagy sikerű regényébe, a Sáraranyba például beépítette a házastársi csatározások egész szókészletét. –Valóságos „üzenőfalként” használta a Nyugat című folyóiratot és az Est-lapokat is, amelyekbe tárcákat, novellákat írt – mondja a kutató. A naplók kiadása először lesz betűhív, kiegészülve bőséges jegyzetanyaggal. Kiderül belőle az a „már-már brutális föltárulkozás” és annak szókészlete, ahogy az író legbenső titkait elárulja.

Hogy visszautaljunk Esterházyra: Móricz művei konstruáltak, de természetesen életszerűek; naplóiból kiderül, hogy életét viszont – amelyet főként az írásnak szentelt – regényként élte.

A teljes napló eddig hiányzó láncszem volt az életműben