A jelmezeknek lelkük van
Több raktárba osztották el az új Nemzeti Színházban a régiből, azaz a mai Pesti Magyar Színházból átcipelt jelmezeket. Ezeket ma csak a jelmeztervezők láthatják, mikor új produkciókhoz keresnek valamit. Egyedül a pesti magyarosokkal állapodott meg úgy az új Nemzeti kormánybiztosa, Schwajda György, hogy képletes egy forintért bármikor bármit kikölcsönözhetnek. De persze viszik mások is a ruhákat: legutóbb például Jancsó Miklós filmjéhez, az Oda az igazsághoz.
Az az igazság, nem tudni egész pontosan, mik is kerültek át a régi Nemzetiből, mert részletes leltár nélkül, egyben adtak át mindent. Hozzátettek egy vonalas irkalapot, rajta a darabszám. De hogy ki hordta vagy kik hordták a ruhákat, arról nem szólt a fáma. Mindenki elismeri, jogos a kérdés: miért maradt el a hivatalos átadás-átvétel. Erre a jelmeztár jelenlegi munkatársai nem tudnak válaszolni. Sokan esküdni mernének, ennél jóval több ruha volt. De a Magyar Színházban azt állítják, a nyolcvanas évekig bezárólag mindent átadtak. Egyesek azt feltételezik, hogy „menet közben” tűntek el igazi értéket képviselő darabok, Blaha Lujzától és Jászai Maritól például. Ezt valószínűleg már senki sem tudja felgombolyítani.
Szerencsére a pazar öltözékek közül néhányba beleírták viselője nevét. (De nem ez a jellemző.) Például Bajor Gizi fekete szatén-selyem ruhájába, amelynek fehér-fekete a gallérja. Aztán Kállai Ferenc egyik kosztümjében gyönyörködünk, de hogy miben játszhatott, az nem derül ki. Molière-darabot saccolnék. Sinkovits Imre zsákvászon, kapucnis jelmezén koponya lóg, egykor állítólag alumíniumtál is volt mellette.
A másik raktárban rengeteg azonosítatlan kalap, táska, álarc, remek kreációk, csak kicsit porosak. Itt azért jóval több jelmezről tudható, hogy kié lehetett. Az egyikbe tintával írták bele, a másiknak a fogasán lógó cetliről egyértelmű: például a hosszú fekete bársonyt Tőkés Anna viselte a III. Richárdban, a szürke brokátot pedig Máthé Erzsi a Színház a cethal hátán című előadásban. Hosszú palást plüssből-bársonyból-nejlonból és hozzá egy hatalmas, koronaszerű, vicces kalap. Ezt Agárdy Gábor hordta.
Vagy ott van egy hússzínű darab, állítólag Pécsi Sándor viselte a Catullusban. Azóta is azon gondolkodom, mikor játszott Pécsi a Nemzetiben, hiszen ő a Madách Színház művésze volt 1948-tól 1972-es haláláig. A színházi intézet dokumentációja nem talált még vendégszereplésre utaló adatot sem. Aztán a Nemzeti archívumából kiderült: Pécsi az 1948–49-es évadban volt itt tag, decembertől következő februárig ötvenszer lépett színpadra az Úri muriban, Borbíró szerepében.
Kerülnek elő izgalmas darabok, Kálmán György kékes overallja például a Szentivánéji álomból, Abonyi Gézáé a III. Richárdból, Uray Tivadar papi kosztümje. A klepetuson lévő mintákat mindig megsimogatja Kávási Klára, aki jól ismeri a régi jelmezeket, de nem ebben a tárban dolgozik. Ő az archívum vezetője.
A régi darabokat elképesztő igényesen varrták, finom anyagokat és kifinomult trükköket alkalmaztak. Apró súlyok vigyáznak arra, hogy a ruhának szép legyen az esése. Gondoltak arra is, hogy a reflektorfényben álldogáló művészek izzadságfoltja ne üssön át az anyagon, ezért speciális műanyag betétet varrtak a hónaljtájra. A vállpántoknál pedig arra ügyeltek, hogy a melltartópántot hozzá lehessen fogatni, ne lógjon ki.
Kávási Klára szerint nem reménytelen a többi jelmez azonosítása sem. Hiszen mindegyik öltözékbe beleírták vagy belestemplizték kimoshatatlan festékkel a raktári számokat. Mutatja is, hogy az összes leltári kód ott van a ruha belsejében, egy ruhában több is, ha többször „játszott”. Ezeket kell kikeresni a leltárkönyvekből. De ez persze nem kétperces munka: olyan ember kellene hozzá, aki csak ezzel foglalkozik. Érdemes lenne erre odafigyelni, hiszen a jelmezeknek lelkük van, nem akárkik viselték őket. És ha meglenne a párosítás, akár le is lehetne védetni az unikális darabokat.
Az óriási leltárkönyvek közül négy a könyvtár-archívumban fekszik. A Nemzetinek 1837 óta van könyvtára, az anyagok az 1700-as évekig visszamenőleg megtalálhatók. Nem mindegyik épp a Bajor Gizi parkban. Egyes iratok után a Széchényi Könyvtár színháztörténeti tárában kell kutakodni, másokért pedig az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézet (OSZMI) otthonában. A korábbi dokumentumokból, abból a korból, amikor még egyben volt az Operaház és a Nemzeti, az Ybl-palotában is találunk (természetesen zenés) emlékeket. A Nemzetinek volt múzeuma is, a kilencvenedik születésnapjára alapította Hevesi Sándor, az akkori igazgató, nem messze a Blaha Lujza téri épülettől, a Csokonai utcában. Mikor kinőtte a helyét, az EMKE-épületben terjeszkedett tovább. De ezt bombatalálat érte 1944-ben, így az anyag egy része megsemmisült. Hogy pontosan mi, azt ugyanúgy nem tudni, mint hogy mennyi jelmez veszhetett el. Mondjuk, megmaradt az úgynevezett növedék napló, amelyet a múzeum őre, Pataki József akkurátusan vezetett.
Az emlékek eltűnnek és előkerülnek. 2002 áprilisában hívta fel a XIX. század ünnepelt operaénekesnőjének, Pauliné Markovits Ilkának leszármazottja Kávási Klárát. Kérdése úgy szólt: befogadnának-e pár emléktárgyat a szopránról? A panelben nincs hely, a kincsek között viszont van például édes kis topánka, Ódry Árpád dedikált fotográfiája és egy olyan babérkoszorú, amelynek leveleire (1894-ben) a művésznő nagy szerepeit vésték föl. Hasonló módon került a tárba a régi, Blaha Lujza téri Nemzeti királyi páholyának hitelesített darabja is. Ezeket szétaprózva, emléktárgyként árusították ki, akárcsak a teátrum deszkáit. De Kávási Klára arra a meglepő felismerésre jutott, hogy a darabkán rajta lévő huzat köszönő viszonyban sincs azzal, amely ugyanezen a néven a Bajor Gizi Színészmúzeumban megtekinthető. Az a hír járja, hogy valaki az OSZMI-ban áthúzatta a bútort: kopottnak és büdösnek tartotta ugyanis.
Ezek az anyagok nem nyilvánosak, csak egy-egy kiállításon kerülnek a publikum elé. A Nemzetiben amúgy jelmezmúzeumot is terveztek, működött is rövid ideig. Aztán kiderült, külön embert kéne hozzá felvenni, aki kalauzolná az érdeklődőket, hogy ne kódorogjanak feleslegesen az épületben. Jelenleg egy tábla őrzi a jónak tűnő ötlet emlékét.
