A szép tónusú téglából és nagyvilági síküvegekből összeállított épület körüli teret a burgenlandi traktoristák garázsbejáróin tapasztalható minőségű, tehát első osztályú műkő burkolattal fedték be, látszik, hogy a pénz nem számított, annyira, hogy még egy gyepes zöld sávra is futotta, amelyben ráadásul egyetlen kutyaszart, pillepalackot és finoman perforált, kék-fehér csíkos közérti nejlonszatyrot sem láttam, kereshettem bár mégoly erősen.

A ház belül is igen takaros. Külön dicséretet érdemel, hogy sok más hasonló funkciójú intézménnyel szemben az információs pultot itt nem egy ezerszobás moszkvai szállodára méretezték, hanem kifejezetten a helyi léptékek figyelembevételével, így e helyütt nem eshet meg, hogy az egy szál félállású portás akár polkázhat is, míg az úgynevezett látogatók csúnyán összetömörödnek, emiatt végtagjaik deformálódnak, koponyatérfogatuk csökkenni kezd. A nagystílű aula bal oldalán a pofás kis büfé nem tud semmi különöset, azon kívül, hogy rá van írva az is, hogy cantina, nyilván a hatalmas helyi talján populáció kedvéért, a mellé telepített bútorzatot azonban megint megdicsérnénk. Az asztalokra ugyanis üveglapokat tettek, hogy alájuk becsúsztathassák a központ kínálatát népszerűsítő prospektusokat, így fel sem kell állni, hogy az ember megtudja, mikor indul pl. a jobb agyféltekés rajztanfolyam.

De van itt más is, ami előtt térdre kellett borulni. Művházi aulában én még sosem láttam például gyerekkuckót, pláne nem úgy, hogy még gyerek is volt benne. És soha, sehol nem láttam olyan táblát se, amely az adott terem pontos megjelölésével tájékoztatta volna a látogatókat az aznapi menüről –, de talán máris kitalálták, hogy itt igen. Jegyezzük meg azért: azt az egyet itt sem gondolják másként, hogy a kultúrház kifejezés mindenekelőtt nem az elme pallérozására és a műélvezetre kialakított helyiségcsoportra utal, hanem elsősorban a jóga-, a hiphop- és a távol-keleti küzdősportkurzusok megrendezésére legalkalmasabbnak mutatkozó belterekre. De hát ez már csak így van minálunk.

Az előtér folytatására kimódolt széles folyosót ottjártamkor kétségtelenül egy könyvárusnő uralta, de az elnyomó önkénynek nyomát se érzékeltem: bölcs oligarchaként bőven hagyott helyet és levegőt azoknak a néposztályoknak is, amelyek az övétől merőben eltérő tevékenységeknek szentelték idejüket, különféle laptopok, jegyzetek és magas koffeintartalmú italok felhasználásával. Lenyűgöző – konstatáltam, most már kifejezetten idegesen.

De akkor fordultam egyet, és végképp elszakadt a cérnám. A könyvárusnővel nagyjából szemben megláttam valamit, aminek láttán földbegyökerezett a lábam, remegni kezdett az orrcimpám és hideg veríték verte ki a homlokom: egy üvegfalakkal határolt, mondhatni körpanorámás, kényelmes, fűthető dohányzóhelyiség tárult szemeim elé. Na, elég volt, muszáj találnom valamit, ami miatt nem kell megadnom az öt csillagot, mert olyan nincs, hogy budapesti művház öt csillagot kapjon – gondoltam megveszekedve.

Felmentem az emeletre, de semmi, csak szép, rendes termek, balettnek, oktatásnak, meg egy pazar, felülről beeső természetes fénnyel megvilágított kiállítótér jó hangulatú fotóportrékkal, amelyek zömmel szép nőket, kisebbrészt csúnya férfi akat ábrázoltak. Még a vécébe is benéztem, mert tapasztalataim szerint a vécében a legjobbak is el szoktak bukni, de ott is rend és tisztaság fogadott, hihetetlen.

Utolsó reményem az udvar maradt, amelynek egyik végében az Ismeretlen ló szobra, a másikban pedig egy nonfiguratív térelem áll, és az egész inkább kultúrparkra hasonlít. Kezem revolverem agyára csúsztattam, hogy én akkor itt most menten agyonlövöm magam –amikor tekintetem megakadt valamin: a kert pallókkal burkolt részén egy elhajított banán hevert, körülötte négy kitépett, megtaposott pitypang.

Van isten – nyugtáztam, s gonosz szívem vidám dalra fakadt.

Látszik, hogy a pénz nem számított