Brutálhumanizmus
Gaál első látásra riogat. Az emberi gyarlóság, az emberi nyomorúság, az emberi gonoszság és az emberi gyengeelméjűség panorámáját kínálja két tételben, s minthogy ezúttal arcképekre szűkít, kíméletlensége kivált mellbevágó. Ez a kíméletlenség, ez a kerülgetés nélküli valóságláttatás eddig sem hiányzott a kiállításokon lassan harminc éve megjelenő életműből, ám ezúttal a gyanús testhelyzetekben gyanúsan kétértelmű cselekedetek cselekvői szemtől szemben láthatók. Gaál tárgyilagos és szenvtelen. Látszólag nem haragszik, nem ítélkezik és nem érez együtt, érzelmileg nem kommentál, csak kötelességszerűen beszámol a gorkijinál mélyebb tapasztalatairól.
Ez az első réteg. Tizenöt festett fa dombormű és tizenkét keretezett kép, jórészt vagy csaknem kizárólag férfiakról. A reliefgalériában az alvó, esetleg holt, de mindenképpen lehunyt szemű és mindenképpen gyötört arcmás a legbékésebb. Homlokán mély ránc vagy sebhely, szája ferde, orra ellapult. Maga a nyugalom a mellette lévő fejhez képest, amelynek szemgödrei beteges mélységűek, de vastag ajkai annyira nyitottak, hogy csakis demagóg szónoklat jöhet ki belőlük. Egy nőies, talán nő egyed szája, arca gonoszul összeszorított, egynek a kerek feje nem szélesebb a bikanyakánál, egy teljesen elzöldült arc bután apró szemű, nem sorolva most az elferdült állakat és a szintkülönbségben ugráló szempárokat.
A festés jelentősen erősíti a hatást már a domborműveken is. Szavatoltan tisztátalan, szürkés, elegyes színek, gyakran a korlátokat és bádog alkatrészeket mázolók ízlése és ecsetkultúrája szerint; néven nevezhető vöröset vagy zöldet csak az indiai képsorozaton találunk. Ám hogy a címtoldalék ellenére Gaált ott, az Indiákon sem a dzsaipuri maharadzsa kifinomult pompája ragadta meg, az már a festésmódból is látszik. Hogy olajjal, temperával, esetleg más fedőfestékkel készültek-e a portrék, azt képenként lehet találgatni a zsíros-fényes, olajnak látszó ecsetnyomok, meg a közvetlenül alattuk húzódó tompa, azaz szikkadt felületek előtt. Még nyugtalanítóbb a formai szabadosság. Ha a domborműveken a kíméletlen karakterizálás, itt az elmosódott-elkapkodott ecsetattakok teszik torzzá az elmeszelt orrú, szétkent szájú, kegyetlen fehérrel félig megvakított arcokat.
És mégis: először itt, a képek előtt kell felfedeznünk, hogy Gaál az expresszionisták, közelebbről a Brücke művészetének örököse. Olyan szabadon zengő vöröseket, olyan harsányzöld arcból kivilágló vörös ajkakat (nyelveket?), olyan lendületes színrohamokat produkál, mint éppen száz éve a drezdai lázongók. Örökös, nem folytató: az elrajzolások szabálytalanabbak, a szín-indulatok tisztátalanabbak, az egész traktálás artikulálatlanabb, Gaálhoz képest a drezdaiak torzításai akadémikus fegyelemben készültek. A művek között eltöltött kellő idő után mégis itt kell felfedeznünk azt a humort, sajátos játékosságot és lappangó, de mindenképpen árnyaló érzelmi modulációt, amelyet némi idő elteltével a domborműveken is vakság volna nem észrevenni. Az egyik dzsaipuri lidérces fehér szemei ellenére nevet, egy másik a lecsorgó vörös (véres?) füle ellenére jóravaló férfi, a legárulkodóbbak pedig azok a gombócorrú, pingált arcú egyéniségek, akik a bohóc-tragikomikum Gaál József-i, nyers változatát sorra teremtik meg.
Ha a Brücke festői, akik szintén szívesen faszobrászkodtak, baltával estek neki az emberi érzelmeknek, Gaál famunkái részletezőbbek, aprólékosabbak. Ennyivel kegyetlenebbek. Ám az elmélyült látogató számára egyszersmind árnyaltabbak. A vastagnyakú jóságos bambaságába belefér, hogy segítő-, sőt áldozatkésznek látszik, a szigorú, ha tényleg aszszony, némi gyerekszeretet hozzáképzelhető, a nyitott szájú, réveteg imbecillisek ha mást nem, a szánalom és a megértés érzését kiváltják. Gaál látszatszívtelensége hiába áll ellent: brutalitása humánus, egy mai, megérdemelten brutális emberség értelmében.
