Ahhoz képest, hogy az elmúlt nyolc évben mekkora cintányércsapkodás és dobpergés volt úgy általában a magyar múzeumok körül, elég meghökkentő, hogy vannak még ilyen porlepték-napszítták is. Pedig akadnak bőven. Épp a nagy csinnadratta tette nyilvánvalóvá ugyanis, hogy a rendszerváltás óta két nagy táborra szakadtak a gyűjtemények: mondjuk úgy, a szívügy- és a mostohagyerek-múzeumokra. Az előbbi csoportban ugyanúgy van egyszemélyes tájház, mint országos megaintézmény, és az utóbbiban is lehet a kiállításnélküliségbe rég beletörődött szakmúzeumot vagy épp Csipkerózsika-álmot alvó városi gyűjteményt találni. Az „ingyenes múzeum” eszméje, amely hat éve vált gyakorlattá, ezeken a mostohagyerekeken akart segíteni: az ötletgazdák a maguk felvilágosító elhivatottságában úgy képzelték, hogy ha a legnépszerűbb intézmények kínálatának egy részéhez ingyen lehet hozzájutni, akkor a múzeumba járás szokássá válik, és ebből az egész gyűjteményi hálózat profitál.

Most, hogy a kísérlet lezárult, leszögezhetjük, hogy az ötlet sajnos nem vált be. És nemcsak azért, mert az a milliónyi látogató, aki az úgymond „ingyenes” években feltűnt az állami múzeumokban, mára el is tűnt onnan. Sőt sosem fogjuk megtudni, valóban ott voltak-e, vagy inkább a bevételkieséstől szorongatott intézmények varázsolták őket bele a statisztikákba az állami kompenzáció kedvéért. Ráadásul a mostohagyerekekből a puszta jó példa láthatóan nem csinál szívügymúzeumot. Sajnos minden szám azt igazolja, hogy ma szakasztott ugyanannyian járnak kiállítást nézni, mint tíz vagy tizenöt évvel ezelőtt, tehát az a tény, hogy pár évig ingyen lehetett megnézni a nemzet legfontosabb kultúrkincseit, senkinek se csinált kedvet ahhoz, hogy Bonyhád vagy Salgótarján kulturális örökségében is elmélyüljön.

Annak ellenére így van ez, hogy a múzeumi felbuzdulás szűk évtizede alatt igenis sok megpályázható pénzt költött az állam az intézmények és kiállítások megújítására: ahol a múzeum szívügy, ott hasznát vették ennek. De az országot járva hamar szembeötlik, hány olyan hely van, ahová nemcsak a pénz, de még a gondolat sem talált utat, hogy a múzeum több, mint szakócák és molyrágta zászlók gyűjtőhelye. Temérdek település mintha feledné, hogy a közös múlt őrzése és feldolgozása nélkül veszélybe kerül a személyes múlt is, vele pedig az egyéni és a közösségi identitás. Ugyanők veszni hagyják a lehetőséget, hogy a múzeum találkozóhellyé, a párbeszéd és a tisztázás fórumává váljon. Pedig nem kell csodatétel ahhoz, hogy a mostohagyerekből szívügy legyen. Akár egy porseprűvel is lehet kezdeni.