Nem mintha Lukács Gyöngyi nyakába lehetne varrni az egész előadás érzelemmentességét, a Tosca háromszereplős darab, Lukács Gyöngyi legalább heverni próbált. Lado Ataneli, akinek azért fenomenális hangja van, valami átlag-Scarpiával próbálkozott, megcélozta azt, ami egy jó nevű művész vendégjátékakor elvárható. A vendéget helyettesítő másik vendég, a Cavaradossiként fellépő bolgár Kamen Chanem pedig azt hozta, ami egy jó magasságokkal bíró tenoristától elvárható: a magasságait. Az első pillanatokban kissé a frászt hozta a nézőkre, mert mintha beéneklés nélkül szaladt volna be a színpadra, rekedtes, zörgő orgánummal, amely csak a magasságoknál nyílik ki, válik fényessé, erőssé, majdnem kellemetlenül határozottá, hanem aztán valamelyest belelendült, egyenletesebbé vált a hangja. Nagy szenvedélyekről és illúziókról nincs szó, Chanev alakítása behelyettesíthető lenne körülbelül bármelyik operába vagy operettbe, azt teszi, ami egy magas hangú, de kevés művészi hajlammal megáldott férfitól elvárható, aki az itt neki juttatott jelmezben úgy fest, mint valami mellékszereplő a Cigánybáróban.

Tosca - májusünnep

Nézőpont kérdése, hogy ebben az esetben Nagy Viktor rendezése áldás vagy átok. A színpad tökéletesen alkalmas arra, hogy meghívott vendégek eljátsszák a szokásos játékaikat, nem kell nagyon próbálni, balról be, hátul ki alapon gyorsan meg lehet tanulni a dolgokat, és kivételes esetben ebből különleges előadás is születhet. Kevésbé kivételes esetben még mindig a Toscát látják-hallják az érdeklődők, a srácot lelövik, a csaj meg leugrik az emeletről. A rendezés éppen a kényszerítést nem hordozza magában, nem szorítja rá a szereplőket, hogy átgondolják, mit csinálnak és miért. Még most sem állítom határozottan, hogy ebből semmi jó nem születhet.

Különböző okokból járunk operába, hogy gyorsan három különböző okot mondjak: a műért, a zenéért és a hangokért. A három lehet egy is, rendezés, zene, énekes húzhat egy irányba, ugyanazon cél eléréséért, de külön-külön is nyújthatnak elegendő szórakozást. Ebben az előadásban a műről szinte szó sem volt, nem lehetett érezni semmiféle előadói szándékot, a szerepek logikáját, alig-alig volt kapcsolat a főszereplők között. Zenéről se volt sok szó, a zenekar egészen ijesztő volt a harmadik felvonásban, korábban többször is szükség volt a karmester, Medveczky Ádám szakértelmére és hidegvérére a nagyobb és feltűnőbb bajok elkerülése érdekében, de hogy ne csak a szörnyeteg mélyvonósokról essék szó, a klarinétos kifejezetten szépen játszott az ária előtt.

Hangokat viszont lehetett hallani. Atanelinek is visszatért a döbbenetes hangereje, talán nem annyira döbbenetes, mint első magyarországi fellépésekor, de azért nagy, súlyos baritont hallhattunk. Lado Ataneli eddigi három budapesti vendégszereplése egy karrier három különböző fázisát mutatta meg: először egy gálakoncerten ifjú oroszlán volt, másodszor a MüPában megtört, vedlett bőrű bestia, és mostanra, számomra meglepő módon, föl tudott állni, óvatos, mint aki már megégette magát, de nemes anyagból dolgozik. Mellette Chanev, a bolgár tenor igen ostobán fújta, fújta, időnként hamis is volt, ritmikailag sem megbízható, viszont jó sokáig ácsorgott a magasságokon. Ha mellettük keresgélte is Lukács Gyöngyi a másik utat, nem nagyon találhatta, itt bizony hangosan kellett énekelni. Egy szerelmi történetet pedig igen nehéz árnyaltan előadni, ha közben a háromszög mindegyik tagja folyamatosan ordibál.

Apróságok maradtak meg bennem. Ahogy Cavaradossi elájul, Tosca elárulja a titkos rejteket, és látni akarja cserébe a férfi t. „Assassino!”, kiabál, és már mozdul is Scarpia felé, akinek, ha egy kis esze volna, már tudnia kellene, hogy jobb eldugni az éles eszközöket ez elől a nő elől. De Tosca érzi, hogy nincs más lehetősége, megáll, összetett kezét nyújtja Scarpia felé, aki tétovázik, aztán szól: hozzák be. Megáll a levegő, megváltozik a helyszín, a színház, a világ. Talán húsz másodpercre, és aztán megy minden a maga útján, szokásos gúnykacaj, Vittoria-bömbölmény, Tosca imája, egyébként elég rosszul, sorokra tördelten. Érzem a pimaszságot, amikor elégedetlenkedek,hiszen ritka az olyan operaház, ahol így szól a Tosca. Próbálom elfogadni, hogy Puccini csak ürügyet akart adni a mutogatva énekléshez. Amint sikerül, talán jobban is fog tetszeni az előadás.