Az élet fura játéka, hogy a krimi szerzője az utópia egyik legnagyobb alakja, George Orwell hatására lett újságíró. A wigani móló című Orwell-riportkötet a harmincas évek észak-angliai városi szegénységét tárta fel, s komolyan megrázta az akkori Angliát. Adam úgy érezte, részt akar venni a társadalmi igazságtalanságok elleni harcban. Az egyetem után – ahol arab nyelvet és történelmet tanult – jelentkezett újságírónak. Még egy „orwelli” adalék: 1984-ben kezdte pályáját az Independentnél.

Az unalmas egészségügyről és a helyi önkormányzatokról szóló cikkei fölül azonban hamarosan ábrándosan tekingetett át az öbölháborútól felbolydult külpolitikai rovat felé, ahol izgatottan várták a Bagdadból, Kurdisztánból, Tel-Avivból bejelentkező tudósítók telefonjait. Így hát megkérdezte, hova mehetne tudósítani. A szerkesztők Budapestet ajánlották, ami 1990-ben nem tűnt rossz lehetőségnek.

Pár éven belül haditudósítóként találta magát a Balkánon. – A délszláv háború megváltoztatta az életemet – mondja habozás nélkül. – 1992-ben Szarajevóban lenni, egy olyan európai fővárosban, amit ágyúk és orvlövészek lőnek mindennap, és senki nem tesz ellene semmit, szörnyű élmény volt – meséli. Ez a háború keltette fel az érdeklődését az ENSZ és a nagypolitika iránt, s Complicity with the Evil (A gonosz bűntársa) című kötetében arra kereste a választ, hogyan lehetett hagyni, hogy mindez megtörténjen. – Ez nyitotta rá a szemem egy olyan világra, ahol a szuperhatalmak egymásnak feszülnek, s ahol egyes országokat feláldoznak, másokat pedig életben hagynak – avat be az újságíró. A háború alatt életre szóló barátságok köttettek újságírók között, ám közben azt is át kellett élniük, hogy munkájuknak megvannak a határai. Bár ontották a cikkeket a szörnyűségekről, a háború mégis eltartott három és fél évig. Utólag azonban Adam úgy érzi, nem kétséges, hogy minden cikküknek volt értelme, hiszen valamennyire mégiscsak nyomást gyakoroltak a világ vezetőire.

A balkáni háború után pár évet Berlinben, majd Párizsban töltött tudósítóként. 1998-ban a francia fővárosban kezdte el írni a Budapest Protokollt. Még a svájci bankok második világháborús szerepét feltáró Alvó számlák című könyvön dolgozott, amikor érdekelni kezdte a német ipar szerepe a második világháborúban és a náci hadigépezetben. Kutatásai közben került Adam kezébe egy jelentés, mely szerint 1944-ben a strasbourgi Maison Rouge szállóban náci vezérek ésma is létező német ipari vállalatok irányítói gyűltek össze. Egyes náci vezetők ekkor már belátták, hogy a háborút katonailag elvesztették. Azt tervezték, hogy pénzüket semleges országokba mentik át, s amikor a német gazdaság már megerősödött, visszahozzák a tőkét, és megszerzik a politikai hatalmat is. Ez a Maison Rouge-jelentés lett a krimi alapja, csak épp Adam a tanácskozást a kitalált budapesti Hotel Savoyba helyezte át. – A német gazdaság gyorsan magához tért a háború után, de egészen 2000-ig nem vonták felelősségre őket a harmadik birodalombeli szerepvállalásukért, illetve a rabszolgamunkások dolgoztatásáért. Amikor pedig ez végre megtörtént, nagyon csekély kompenzációt kellett fizetniük. Ezek a cégek, amelyek szépen profitáltak a náci hadigépezetből: a Volkswagen, a Siemens most is virulnak, és 2000-ig semmilyen gesztust nem akartak tenni. Ez a krimi politikai háttere, de a könyv maga nem történelemlecke – magyarázza Adam, és emlékeztet, hogy eredetileg a szélsőjobb is fikció, mert amikor két éve befejezte a kötet írását, a Jobbik még csak kis párt volt.

A főhőssel kapcsolatban – Budapesten élő angol tudósító, akinek a neve A-val kezdődik – Adam mosolyogva biztosít arról, hogy a karakter nem önéletrajzi ihletésű. S bár annyit elismer, Nagy-Britanniában valóban szeretik azt gondolni az emberek, hogy az Európai Unió nem más, mint egy nagy német összeesküvés, a Budapest Protokoll csak szórakoztatni szeretne. Meg persze elültetni egy kérdést az olvasók fejében: kinek az érdeke mindez?

Adam szerint az EU teljesítménye vegyes: hiszen például az amerikai adatmegosztási vitában Brüsszel kiáll az európai állampolgárok érdekeiért, viszont az unió összes igazságszolgáltatási rendszerét nem kéne azonos szintűként kezelni, mert nem az. Adamet az európai elfogatóparancs intézménye is aggasztja: ha például egy portugál Bulgáriában elkövet valamit, ami Portugáliában nem számít bűncselekménynek, akkor minden további nélkül kiadhatják Bulgáriának. – Nem kell úgy sietni az uniformizáltság felé. Hiszek a nemzeti szuverenitásban, és nem hiszek egy nagy európai masszában – vallja az író.

– Soha nem volt ekkora az érdeklődés Magyarország iránt, mint az elmúlt pár héten – árulja el Adam –, és ezt jórészt a Jobbik okozza. Ez a párt jól kezeli az internetet, tudja, hogyan kerülje ki a hagyományos médiát, és hogyan bújjon ki a hagyományos politikai struktúrákból. A gárdának, a felvonulásoknak köszönhetően nagyon látványosak, fotogének, ezt szeretik az angol szerkesztők.

Adamet inkább az érdekelte, és arról ír, miért lettek ilyen népszerűek, főleg a kelet-magyarországi szocialista bázisokon:

– Nyolc évig volt hatalmon egy kormány, melynek alapjai elvileg a szociális igazságosság és a vagyonelosztás, ám hagyta elrohadni az ország felét, és kinyitotta a kaput a Jobbik előtt, amely így felépíthette a maga bázisát – idézi fel Adam, hozzátéve, épp ezért tartja jó ötletnek, hogy Orbán Viktor Északkelet-Magyarországon akar tanácskozást tartani. A tudósító szerint Magyarországot ugyanakkor dicséret illeti, mert a szomszédos országokhoz képest sokkal erőteljesebben próbálja megőrizni a második világháború szörnyű emlékeit. Budapesten van a régió egyetlen holokausztmúzeuma, ahogy a holokauszt-emléknap vagy a több tízezer embert megmozgató Élet menete is példa nélküliek a térségben.

Adam otthon érzi magát Budapesten, amely 1990-ben még tipikus, szürke, posztkommunista főváros volt, egyetlen alternatív szórakozóhellyel, a Tilos az Á-val. –Emlékszem az izgalomra, amikor megnyílt az első Okay Italia, ahol végre olyan pizzát lehetett enni, amin nem volt ketchup –mondja mosolyogva. Azt is elárulja, akkor sokkal szórakoztatóbb, kalandosabb volt a város, ráadásul a nyugatiak is inkább egzotikumnak számítottak. Manapság már nagyságrendekkel kényelmesebb az élet Budapesten. – Persze már idősebb is vagyok, s élvezem, hogy gond nélkül tudok venni akár marokkói fűszereket is, ha épp arra van szükségem – hasonlítja össze az író a város és önmaga két évtizedet megélt arcképeit. Saját tapasztalatból mondja, hogy Magyarország egyébként sokkal inkább gyerekbarát, mint Nagy-Britannia.

Néha a magyarok kicsit túl érzékenyek arra, mit gondol róluk a világ – súgja meg a tudósító, elismerve, hogy ez is változik, hiszen ma már nem jelenik meg másnap a magyar lapokban, hogy mit írt előző nap a The Timesban.

Elárulja, a külföldi tudósító élete sem mindig csak borzalmakból és politikai intrikákból áll. Bizony néha vicces is. Egyszer Kolozsvárott a Washington Post tudósítójával együtt megpróbáltak interjút készíteni Gheorghe Funar polgármesterrel, de végül is csak a helyettesét tudták megkérdezni a magyarügyről. A polgármester-helyettes kifejtette, hogy óriási magyar–nemzetközi össze esküvés folyik a háttérben Románia ellen. A nevetést egyre nehezebben palástoló két tudósítónak előadta a kolozsvári helyettes, hogy a magyaroknak speciá lis iskolájuk van Budapesten, ahova évente összegyűjtik az egyetemekről a legszebb nőket, és arra tanítják őket, hogyan csábítsanak el nyugati férfiakat. Amikor végeztek, szétküldik őket szerte a világban, hogy jövőbeli vezetőket keressenek, akiket elcsábítanak, és rávesznek arra, hogy támogassák a magyar álláspontot Erdéllyel kapcsolatban. – Peter Maass barátommal eltűnődtünk: vajon mi nem vagyunk elég fontosak ahhoz, hogy el akarjanak csábítani minket? – idézi fel a tudósító. Azóta kiderült, hogy „a magyar összeesküvés” Adamot is behálózta: magyar felesége van.