Közönséges művészet
A művész és a közönség közötti közvetítést vállalja a Mindennapok tárlatot is szervező, 2008 őszén alakult M.ICA. Az M Miskolcot jelenti, az ICA pedig a mintaként szolgáló londoni Institute of Contemporary Artra (illetve a dunaújvárosi ICA-D-re) utal, jelentése pedig Kortárs Képzőművészeti Intézet. Az MG egyik alintézményeként működő, játékos nevű M.ICA egyszerre valóság és fikció, hiszen létét „csupán” projektek adják, személyi állománya is csupán egyfős.
–Nemmindenkortárs,ami jelenkori – ad rövid fogalmi eligazítást Bán András, az MG igazgatója, egyetemi oktató és műkritikus, majd kifejti: az 1990-es évek után kialakult képzőművészi törekvések közül azokat nevezi a szakma kortársnak, amelyek a jelen popularitását, a reklámok, a tévé, az internet nyelvét használják, míg korábban ez fordítva volt, vagyis a művészet formanyelve került át a mindennapokba. A kortárs művész legfőbb célja pedig a közvetlen, aktív és kölcsönös kapcsolat kialakítása a közönséggel. Ennek egyik „radikális” formája, hogy a képzőművész (vagy maga a múzeum) kilép az intézményi falak mögül. Az ennek szellemében létrehozott köztéri alkotások (a szakzsargonban public art) hatásosan szólítják meg a fiatalokat és a művészetet alig vagy egyáltalán nem fogyasztó városlakókat, akik egyébként nem jönnek/jutnak be a hagyományos múzeumi terekbe.
Nagy Szilvia, aki egy személyben az M.ICA vezetője, szervezője, kurátora, pályázója és tárlatvezetője, a sokfunkciójú és feladatú miskolci városi múzeum falain kívüli projektjeik közül a Személyes tér című fotókiállítást emeli ki, amely pár hétre a város egyik főutcai lakásába költözött be. Sikeres és népszerű volt a Magyar Művelődési Intézet és a Képzőművészeti Lektorátus két alkalommal megvalósult public art pályázata, amelyben lebonyolítóként vettek részt. Az „Ölelj meg bátran!” szobrot, a helyi graffitisek által kezelésbe vett labirintust vagy az „Elnézést” feliratú táblát – Bánt idézve – szeretettel fogadták a városlakók. Nagy Szilvia tárlatvezetést is tartott a városban felállított alkotások között, és maga is elcsodálkozott, amikor a spontán csatlakozókkal ötvenfősre duzzadt társaságnak magyarázott. A Neolux panoptikum kiállítás létrejöttét maga az intézet ösztönözte. A lakótelepeken gyűjtött falfirkák formavilágát használó filmdokumentációkból, videoanimációkból, grafikákból és fotóalapú munkákból létrejött műegyüttes – a kurátori bikkfanyelvet idézve – lokális problémákhoz kapcsolódó kérdésfeltevésekre reflektált. Magyarán: helyben dolgozó művészek helyi „anyag”-ból a helyieknek alkottak.
A lokális kapcsolatok erősítését szolgálják a galéria további alintézményei is, mint például Nagy Kunszt Kortárs Képzőművészeti Tanulmányi Múzeum. Ennek keretében folynak a múzeumpedagógiai programok kicsiknek, illetve tematikus beavatók diákcsoportoknak az alkotók részvételével – egyszeri beszélgetéstől az elmélyültebb workshopokig.
– Az iskolai oktatás nem követi a legújabb művészeti trendeket – állapítja meg Baglyas Erika, aki a 21,3 gramm című, Miskolcon látható videomunkája révén maga is találkozott az egyik helyi művészeti iskola diákjaival. Ezért fontos szerinte, hogy egy művészeti intézmény lehetőséget teremtsen az alkotó és befogadó közötti sokféle kommunikációra, hiszen a kortárs művész célja sem elsőrendűen az esztétikai örömszerzés, hanem valamilyen üzenet eljuttatása. Az üzenet maga pedig sokszor egy társadalmi kérdés. Amikor aztkérdezem,hogyan mérhető a M.ICA-féle kezdeményezések sikere, Bán András nevetve azt kéri: erről húsz év múlva faggassam. Abban a reményben tervezik ugyanis hosszú évek aprómunkáját, hogy kedvezően tudják befolyásolni az eljövendő generációk műveltséghez való viszonyát. És akik nyitottak és fogékonyak a kortárs képzőművészet nyújtotta vizualitásra, azok ezt a „tudást” döntési pozíciókban is hasznosítani fogják.
