Escher Károly képes emlékezete
A Magyar Fotográfusok Házában és az Országos Széchényi Könyvtárban (OSZK) október végén egy időben két párhuzamos, egymást kiegészítő kiállítást rendeznek Escher Károly páratlan életművéből válogatva. Az előbbi helyen hozzávetőleg 170 Escher-képet szeretnének bemutatni a publikumnak, és az OSZK kiállítása is pazarnak ígérkezik, bár a tárlatra kért 2,5 millió forint támogatásból egyelőre csak 800 ezer forint biztos. Az emlékévet egy kétrészes kiadvánnyal koronázzák meg: az első a mester életútját és életművét mutatja be, a másikban több száz fotót talál majd az olvasó. Ugyancsak Escherhez kapcsolódik az a szabadegyetemi előadás-sorozat, amelyet a mester szülővárosában, Szekszárdon rendeznek meg.
Escher Károly 1890. október 22-én született. 1909-ben műszaki rajzoló, 1916-ban filmes lett, többek között ő volt A dada (Bródy Sándor) filmváltozatának operatőre. A némafilmkészítés válsága idején, 1928-tól beállt a Pesti Napló képes mellékletéhez fotográfusnak, neki is köszönhető, hogy a „képes melléklet” a magyar sajtó- és fotótörténet emblematikus orgánumává vált. 1939-ben a Híd, majd a Film Színház Irodalom fotósa, 1945-öt követően a Képes Világ, Kis Újság, Képes Figyelő fotóriportere. 1951–52-ben a Városépítési Tervező Irodánál dolgozott, onnan ment nyugdíjba.1966. február 16-án hunyt el Budapesten.
Kiemelkedőt alkotott a színháziés a színészfényképezés terén is; erről többek között Bajor Giziről készített fotókönyve tanúskodik. De a korszak más nagyságait is megörökítette, mások mellett Derkovits Gyulát, Walter Gropiust, Móricz Zsigmondot, Pablo Casalst, Thomas Mannt és József Attilát, Kodály Zoltánt, Rippl-Rónai Józsefet, Karinthy Frigyest, Pór Bertalant és Fjodor Saljapint, Bartók Bélát, a windsori herceget, Ferenczy Noémit, Tersánszky Józsi Jenőt.
Kívül maradt minden politikai párton, ugyanakkor szociális érzékenysége a szociofotó egyik legjobb hazai művelőjévé emelte. Az elsők között alkalmazta a bemozdulásos életlenséget, vitákat provokálva a tűéles, ám statikus riportképekhez szokott szerkesztőkkel. Szakmai tekintélyét mutatja, hogy 1955-ben őt bízták meg a nemzeti ereklyének számító Petőfi-dagerrotípia restaurálásával, amit a kor műszaki színvonalának megfelelően el is végzett.
Elismertsége pár kitüntetése ellenére messze elmaradt a megérdemelttől. Életében egy könyve jelent meg, a Riportfényképezés. Egyéni kiállítása is csak kettő volt, 1965-ben, a Magyar Nemzeti Galériában és egy egészen kicsi, az OSZK-ban, úgy tíz éve. Írásban is csupán kétszer méltatták komolyabban: egy zsebben is elférő, hatvanoldalas könyvecskében, amelynek megjelenését már nem érhette meg, és a Fotóriporter című folyóiratban, 2000-ben, 72 oldalon.
A szakemberek egyként vallják, ha külföldre ment volna, Brassaï, Capa, Kertész, Moholy-Nagy és Munkácsi mellett ma ő lenne a hatodik magyar származású világklasszis. Az utókor értékfelismerését jelzi, hogy a Biatorbágy – A borzalom völgye című alkotása 2008 végén egy árverésen 1,3 millió forintért kelt el. Fennmaradt felvételeinek száma a negyvenezret közelíti, nyomtatásban több ezer képe jelent meg.
A Mai Manó Ház-beli kiállításra és a kötetekbe szánt képek kiválogatását a legismertebb Escher-kutatóra, Albertini Béla fotótörténészre bízták. Albertini legnagyobbrészt az OSZK 38 ezer darabos Escher-kollekciójából dolgozik – a fotós 1956-ban addig készített képeinek nagy részét a nemzet könyvtárára bízta, az intézmény darabonként egy forintért vásárolta meg a felvételeket. A tárlatra jut még a Magyar Fotográfiai Múzeum több mint kétszáz tételből álló gyűjteményéből és a Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának anyagából is. A tárgyi relikviákat (és további Escher-képeket) Gadányi György magángyűjtőtől kapják kölcsön. Az OSZK tárlatát az intézmény Fényképtárának munkatársai, Csillag Katalin művészettörténész és Nagy Ferenc jegyzik.
