Meséljen mesét mesésen!
Büszkén hirdethetjük, hogy Magyarország a világelsők között szerepel az egy emberre jutó összegyűjtött mesék számát tekintve, valamint azt is, hogy népmesekincsünk szépen őrződik, gondos kutatók könyvekbe mentették, a nemzeti kultúra szerves részévé tették (és teszik, folyamatosan). Csak legyen, aki rendesen el is tudja mondani őket.
Mert ebben már nem állunk olyan jól. Pista bácsi Nógrádból, Mariska néni Tolnából persze igen, de az idős Pista bácsik és Mariska nénik mesemondó tudása már nem öröklődik az utódaikra. Mondhatnánk persze, hogy nekünk megmaradnak a könyvek, igen ám, de ezek akármilyen szép szövegek is, önmagukban holtak. Úgy is fogalmazhatunk, hogy az ami megmarad, de az ahogyanból, vagyis az előadásmódból (mely legalább ennyire fontos) a betűk alig őriznek meg valamit. A mese, ez a sok ezer éves, ízig-vérig interaktív műfaj élőszóban működik igazán.
A Hagyományok Házának szakemberei már 2001-ben, intézményük megalapításának pillanatában felismerték, hogy Mátyás király mesemondó verseny ide, Benedek Elek mesemondó verseny oda, magához a hagyományos mesemondás megtanulásához nincs meg a módszertan. Hiányoznak a megfelelő kiadványok, nincsenek segédanyagok, ezért úgy döntöttek, hogy megszervezik az oktatást. Szerencsére az elképzelés valóra vált, és 2006-ban útjára indult egy párját ritkító kezdeményezés. És ezzel megint csak egyedülálló eredmény született: ma ez a világ egyetlen olyan intézménye, ahol a népmese tudományát, az elméleti és módszertani tudnivalók mellett gyakorlatilag egyetemi szinten, nemzetközi hírű, egyetemi szaktekintélyek és profi mesemondók közreműködésével, hatvanórás képzés keretében okítják.
A világ legjobb egyetemein is –már ahol egyáltalán foglalkoznak etnográfiai vagy etnológiai képzéssel – legfeljebb egy-egy szemeszternyi, azaz tíz-tizenöt órányi időt fordítanak a népmese műfajára – tudtuk meg Agócs Gergely néprajzkutatótól, a ház munkatársától, a Magyar népmese – hagyományos mesemondás című képzés szakmai vezetőjétől. A tananyag itt is az alapozással indul, a hallgatók előszőr a népmesekutatás nemzetközi és hazai irodalmával ismerkednek meg, és csak ezután jön a mesemondás-tanulás maga, vagyis a stiláris szabályok elsajátítása. Az egyik legtipikusabb foglalkozás úgy fest, hogy fognak egy erősen lerövidített, „irodalmiasítva” megszerkesztett mesét, azt bekezdésenként vagy gondolati egységenként elolvassák, majd a hallgatóknak ezeket az egységeket szabadon kibővítve, a mese formuláival, a mesei nyelvezet jellegzetes fordulataival megtűzdelve, de mindenképpen a saját szavaikkal (és ha van nekik, saját tájnyelvükön) vissza kell mondaniuk.
A képzés alapvető szakirodalmát olyan kiadványok alkotják, amelyekben meghonosodott a pontosságra és hitelességre törekvő szövegközlés. Ezek sorát a Kisfaludy Társaság Magyar Népköltési Gyűjtemény című sorozata indította meg 1872-ben, majd az Ortutay-féle Új Magyar Népköltési Gyűjtemény folytatta (1940-től), ma pedig a sok jó nyomtatott kiadvány mellett a Hagyományok Háza (ugyancsak szöveghű) Népmesetár című sorozata is képviseli ezt a nívót, azzal, hogy az utóbbihoz már hangzó-, illetve mozgóképanyag (kazetta, CD, DVD) is tartozik. A képzés kiterjed a megtanultak továbbadásának mikéntjére, vagyis a tanfolyamot végzettek maguk is képesekké válhatnak mesemondást tanítani.
Agócs szerint a jó mesemondó legfőbb ismérve az, ami egy jó színpadi színészé is: képes folyamatosan magán tartani a hallgatóság figyelmét. Ezt mindenekelőtt a már említett interaktivitással éri el, voltaképpen párbeszédet folytat a közönségével, időnként meg-megtorpanva a történetben, visszakérdezve, a homályosnak tűnő részleteket (mint amilyenek mondjuk a kevésbé ismert tájnyelvi kifejezések), megmagyarázva. Mindezen túl persze pontosan tudja, hogyan bánjon a hangerejével, milyen tónusban, dinamikával mondja el az elbeszélő részeket és a párbeszédeket, mikor és mennyire legyen sejtelmes, milyen gesztusokat használjon. Hogy mindezt könnyebben értsük, Agócs azt mondta: próbáljuk meg elképzelni, amikor az egyik tűzről pattant, bőbeszédű parasztasszony a kerítésnél elmeséli a másiknak, hogy –az ördögbe is – elrontotta a túrós lepényt. Nos, valóban igen interaktív és dinamikus jelenet lehet.
A résztvevők nagyjából fele pedagógus, de sok a könyvtáros (főleg gyerekkönyvtáros) is, a többiek viszont olyan civilek, akiknek foglalkozásukat tekintve amúgy nincs sok közük a témához. Például olyan anyukák/apukák, aki megelégelték, hogy gyermekük tíz perc alatt megunja a mese felolvasását. Érdekes viszont, hogy nem csak magyartanárok jönnek. Volt például kémiatanár-hallgatójuk, aki utóbb úgy vallott: a tanultak birtokában jobban le tudja kötni tanítványait. És nem érdektelen az sem, hogy majdnem minden tanfolyamon legalább egy pszichológus is akad.
Az elmúlt három év alatt hatvannyolc jelentkezőből ötvenketten végezték el a kurzust.
