Sosem gondolta volna, hogy nővérként hónapokkal-évekkel később is emlékeznek majd rá. A metrón fiatalok társaságából néha odakiált valaki: csókolom, Vera néni! Nemrég a gyermekét hozta egy anyuka, és közölte Dombai Veronikával, hogy ismeri: az ő kórtermében feküdt annak idején. „Pont rám emlékszel?” – csodálkozott a Madarász utcai gyermekkórház nővére. „Igen, mert nagyon jól éreztem itt magam!” – vágta rá az anyuka.

Negyed négykor kel Vera néni (Üllőn lakik), és négykor már a buszon ül. Bár a munkaideje hatkor kezdődik, szeret fél hatra beérni, hogy az éjszakás nővérektől begyűjtse a legfontosabb tudnivalókat, és együtt megigyanak egy kávét.

Csőrmesternek becézik a kolléganők, mert nagy hangja és határozott fellépése van; a kórházi folyosón már messziről hallani. De amikor szigorú, akkor is ott bujkál a mosoly a szeme sarkában. A szigorú pillanatokban előfordul, hogy magázza a gyerekeket, akik ezt rögtön észreveszik, és meglepődnek – a hatás sosem marad el.

Reggelente puhatolózik, még nem engedi olyan közel magához sem a szülőket, sem a gyerekeket. Felméri, kivel hogyan tud szót érteni. Később már kötetlenebb a hangulat, ám Vera nővér vigyáz arra, hogy a három lépés távolságot mindig megtartsa. Ha ugyanis nincs meg a kellő tisztelet, nem biztos, hogy szót fogadnak neki. „Úristen, alszik az én gyerekem?” – csodálkoznak időnként a szülők. „Hát persze, nálam ebéd után csendes pihenő van, ha tetszik, ha nem!” – közli erre. Egyetlen dolog érdekli: aki beteg, pihenjen minél többet.

Mindig is tyúkanyó típus volt, tudta, hogy gyermekekkel szeretne foglalkozni. Amikor nővérnek tanult, a Madarász utcai gyermekkórházba került gyakorlatra másfél évtizeddel ezelőtt. Nagyon megszerette a légkört, a társaságot – maradt tehát. A belgyógyászati osztályon dolgozik, de ha átmegy a sebészetre vagy a csecsemőosztályra, mindenkit névről ismer, és mindenki ráköszön.

Őt nem csak névről ismerik. Ha a kollégák meglátják, hogy be van fonva a lányok haja, rögtön tudják, hogy a Fonós nővér dolgozik. Rendszerint a lánykórtermek tartoznak hozzá, és szereti, ha a hosszú hajú lányok is csinosak, ápoltak. Sok kisbeteg hozza a fésűjét, és előre érdeklődik, hogy bent van-e már Vera néni. A fonott hajkoszorúkat fodrász anyukák is megdicsérték már. Sőt behoztak egy kislányt, aki koszorúslánynak készült az esküvőn: a frizuráját kizárólag Dombai Veronika készíthette el.

„A mamámét nem fonod be?” – kérdezte egyszer egy kisbeteg. Hát persze, hogy Vera néni befonta. És máris teljesült a leányzó kívánsága: ő és a mamája egyforma frizurával mehetett haza.

Nem is két, hanem három generációt kell megnyugtatnia a Csőrmesternek: a nagyszülőket, a szülőket és a gyermekeket. Mivel manapság a szülők többsége egész nap a gyerekek mellett marad, lelkileg őket is gyakran „ápolnia” kell. És közben rangsorolnia, hogy éppen kivel foglalkozzon… Amikor a hozzátartozó jön sírva, őt kell istápolnia – de arra is vigyáz, hogy a gyerek meg ne lássa a könnyeket, mert ez csak nehezítené a helyzetet.

A családi körülményeket is gyorsan felméri Vera néni, hiszen a kicsik viselkedését ez nagyban befolyásolja. Ha például senki sem tud egy gyermekkel ott maradni, igyekszik „kompenzálni” a hiányt: amikor csak lehet, magával cipeli, sétálni hívja a kis pácienst. Amúgy is szorosabb kapcsolatot alakít ki azokkal, akik mellett nem ülnek ott egész nap a szülők. És ha egyedül vannak, a gyerekek is többet tudnak törődni egymással; megesik, hogy a fiúkórteremből szerelmes levelet küldenek a lánykórterembe, vagy a nagyobbak kézen fogva sétálnak a kisebbekkel a folyosón.

A legnehezebben a tizenhárom-tizennégy éves korosztállyal bír, noha különösebb kulisszatitkok itt sincsenek: meg kell találni velük a hangot. Nagy ritkán megengedi, hogy tegezzék, de ez már alááshatja a három lépés távolság stratégiáját, a tisztelet kivívását. Márpedig az erőviszonyokat, a játékszabályokat a legelején tisztázni kell (aki például jól van, kimehet az udvarra, de csak ha Vera néni tud róla).

A szomorúságot is távol tartja a három lépés távolság. Veronika tudja, hogy nem élheti bele magát minden egyes beteg bajába. Ahogy nem viszi be magával az otthoni gondokat, a hosszú munkanap végén a kórházban látottakat is próbálja nem hazavinni. Azt mondja, a biztos családi háttér – a párja és az édesanyja – nélkül nem bírná a megterhelést.

Amit nem szeret, az a sok papírmunka. Folyamatosan dokumentálnia kell mindent (ki mikor lázas, mikor hányt, mikor és milyen gyógyszert kapott stb.), és emiatt kevesebb időt tölthet a gyerekekkel. De egy dologra mindenképpen időt szán: a hajfonásra.

Ránézésre tudja már, valóban nagy baj van-e, és gyógyszert kell-e adni – vagy csak szimulál a beteg, mert összebarátkozott a többiekkel, és nincs kedve haza- vagy iskolába menni. Megesik, hogy a „hasfájásra” a legjobb orvosság a beszélgetés, és a fájdalom elillan. A legkisebbek nem tudnak színészkedni, de a nagyobbakkal már észnél kell lennie.

A családon belül és odahaza, az utcában is sokan fordulnak hozzá tanácsért, segítségért. Amikor a szülők betelefonálnak a kórházba, és megismerik a hangját, azt kérdezik: „Vera néni, mondja már meg, mit csináljunk?”

Nyilvánvalóan nem a fizetés tartotta a pályán. A párja szokta mondani: a te fizetésed csak borravaló – de ő is tisztában van vele, hogy Vera nem tudna meglenni a munkája nélkül. Az olyan „béren felüli” jutalmak éltetik, mint a gyermekek és a hozzátartozók visszajelzései, az interneten kapott sok levél, jókívánság. Többször is megfordult már a fejében, hogy új állás után néz, hiszen a számlák minden hónapban érkeznek.

Aztán másnap beér a kórházba, a gyerekek odaintegetnek neki, és olyankor arra gondol, hogy csak ezért megéri.