A két szobrász kollekciója rokonnak látszik, holott nem az. Az idősebb, de negyvenen inneni Gálhidy Péter mintha közelebb maradna a természethez és a természeteshez, hegyeket, füveket komponál, sőt többszörös tárgya az alább elemezendő sulyom. Komponál, azaz hol farag, hol mintáz, hol a két technikát egyesíti, esetleg csak talál. Művészetéhez talán ott lehet a legkönynyebben közel férni, ahol fűszálat vagy ki tudja, sáslevelet jelenít meg. A jellemzően Cím nélkül címet viselő, falra rögzített lemezplasztikája sásnak túl könnyen hajtogatott, fűnek túl nagy a nyolcvan centiméterével, de valami út menti, vízparti játékosságot mindenképpen felidéz. A többszörösen összehajtott, közben megtört hegyes-szúrós levél bordázott, mint a fűszál (vagy a sás), a fémlemez láttán az ember szinte érzi, hogy elvághatja vele az ujját. Ez önmagában is ambivalens benyomásokat kelt – irreálisra nagyított, megerőszakolt naturalizmus –, ám mindezt tetézi bizonyos tapintatos stilizáltság, amely a darabot valóban a távol-keleti grafikákkal rokonítja.

Gálhidy érti a – mondjuk –japán kalligráfiák poézisét és a – mondjuk – kínai, japán vagy vietnami tárgyak kifinomult anyagi szűkszavúságát. A Három címet viselő műve már bizonyosan sás, mert kétméteres és szára van, és vörösréz lapja hársfa talapzatba gyökeredzik. Tanú című, geomorfológiai ihletésű darabja szintén hársfából készült, az Egyhegy vadkörtéből, de mindez tökéletesen érdektelen volna, ha az előző nem az üszkösödésével, fokozódó elszenesedésével keltene drámai feszültséget, és ha az utóbbi szabályos és támadó tövisformáját nem értelmeznék öreg, sűrű szújáratok.

A Sziget elmetszett és szétszáradt fatönkjét alighanem találta a szobrász, vízben vagy parton. Mindenesetre közel ahhoz a területhez, ahol a tetejére rakott, elmozdítható apró sulyom terem. Urbánusoknak: ez egy vízinövény, kivált a Tiszában, és szabálytalan, egyszerre lágy és agreszszív alakja annyira megragadta Gálhidyt, hogy az előbbi, valódi termés mellé maga is kifaragta. Hogy mahagóniból van a szárnyas-tüskés forma, s hogy jó hatvan centis léptékben Kis sulyom a címe, ismétcsak szürreális. Olyasféle ambivalenciát kínál, mint magának a sulyomnak a látványa élménydús gyerekkorral rendelkezők számára. Akik máig a meztelen talpukon érzik, milyen fájdalmas volt, amikor a víz alatt ráléptek, de emlékeznek arra is, milyen édes, lisztes volt a bele, ha sikerült a nevezett kemény termést felbontaniuk.

A harmincon inneni Rajcsók Attila szürrealitása iparibb. Ő ólmot, vasat, homokfújt krómacélt alkalmaz válogatott tölgy- és kőrisfáihoz, és ez az anyagválasztás elevemagában hordja az elbizonytalanító kettősséget. Leginkább tülök vagy lopótök formájú kompozíciója (természetesen: Cím nélkül, 2010) kőrisfából van, de ólomborítást kapott, pontosabban ólomlemez köpenyt. Az önmagában is nehéz, szürke anyag, amelyet egy fi ktív iparos alaposságával font és szögezett a fára, óhatatlanul a komoly eszköz, a fémmel megerősített szerszám hatását kelti. Amelynek azonnal ellentmond mind a tárgy tökéletes funkciótlansága, mind az értelmezhetetlen, minden tapasztalatot elhessegető formája. Az igazi talányt azonban azok a Rajcsók-darabok kínálják, amelyek homogén, elegáns homokfúvott krómacélból készültek, ámde bordázatuk, kacsaik, űrjeik és gömbformáik legfeljebb azokra az termésekre és hólyagokra emlékeztetnek, amelyekből pucér szüzek és gnóm kárhozottak jönnek elő a Hieronymus Boschképeken. Egyértelműbb magyarázat pedig – ennyi feltétlenül közös – egyik szobrásznál sincsen; szerencsére.

Talányos művek alatt talányos címek, és közöttük sok levegő