A hamisítók eddig is vadásztak az értéktelen, de régi képekre: ezeket használták „alapanyagként” egy-egy értékes műalkotás hamisított verziójának elkészítéséhez – de nem az amatőr mázolmány, hanem az „antikolás” nélkül is réginek ható vászon vagy tábla miatt. Újabban ezek a régiségek méginkább felértékelődtek, mivel a ma használatos digitalizálási és nyomtatási eljárásokkal tökéletesnek ható mű-festmény készíthető, amellyel – ha egy régi, levakart képre kasírozzák – viszonylag könnyen be lehet csapni a nem szakértő, vagy nem igazán jól látó ügyfelet.

Az értő szemet azért még most is nehéz becsapni

Sokmilliós értékű műkincset persze senki nem vesz eredetigazolás és szakvélemények nélkül, de mondjuk egy néhány tíz- vagy százezer forintot érő, közepesen ismeretlen festményt Magyarországon is viszonylag könnyű elsózni internetes hirdetés útján, vagy valamelyik börzén „papírmentesen”. Ez a fajta hamisítási gyakorlat egyébként meglehetősen új, és Európára nem igazán jellemző (vagy még nem tudunk róla: a szakértők szerint a legjobb hamisítványokat nem ismerjük, mert még nem buktak le). Eddig inkább Japánban és Dél-Koreában fordult elő, ahol a sarki másolószalonok is rendelkeznek a legfejlettebb reprodukciós technológiával.

Más, szintén digitális képmásoló trükkök azonban már nálunk is felbukkantak. A legelterjedtebbnek az a megoldás számít, amikor a képet eleve egy alapozott vászonra nyomtatják (amire a másolók egy része képes is: ez a technika végső soron nem sokban különbözik a póló- vagy a molinónyomtatástól. Ahhoz, hogy a „festmény” valóban réginek is tűnjön, a vásznat (vagyis a hátoldalt) természetesen „régiesíteni” kell (erre többek között napoztatást, gyorsan oxidálódó gyümölcsoldatokat és kávét használnak), magát a képet pedig el kell látni a festék textúrájával – ehhez ráfestést vagy átlátszó lakkot alkalmaznak. Léteznek ugyanakkor – igaz, jóval drágábban – olyan nyomtatási eljárások is, amelyek a három dimenzióban beszkennelt vagy lefényképezett eredeti festmény alapján tulajdonképpen térbeli, vagyis a mintáéval megegyező textúrájú képet hoznak létre. (Az ilyen képek nagyon sok, egymás után felhordott festékrétegből állnak, a „vastagítást” egy-egy adott ponton a rétegek számának növelésével érik el. Ugyanilyen módon egyébként szinte bármilyen térbeli alakzatot, sőt újabban szöveteket, szervrészleteket is lehet „nyomtatni”.)

Gyakori átverési megoldás az is, hogy nem magát a festményt, hanem a műalkotás előéletét és dokumentációját (pecséteket, aláírásokat, eredetigazolásokat) hamisítják digitálisan, ami lényegesen egyszerűbb, mint képet másolni. Ehhez többnyire a bolhapiacon vásárolt, valamelyik ismert mester stílusában készült képeket használnak alanyként, és az alkotás valódiságát bizonyító „eredettörténetet” az ugyanott beszerzett régi – de üres –papírok, meg számítógépek és nyomtatók segítségével állítják elő. Oroszországban nemrég egy teljes festőművészi életművet gyártottak így, az interneten elhelyezett életrajzokkal, kiállítási katalógusokkal, kritikákkal és megemlékezésekkel. Az évekig olajozottan zajló üzletet végül az akasztotta meg, hogy kiderült: maga a művész, aki a digitális források szerint Szibériába hurcolva hunyt el a 60-as években, valójában sosem létezett – viszont számos, igen drágán eladott képe lóg azóta is orosz otthonokban.