Pedig a Borisz Godunovért, akármilyen csodálatos a híre, küszködni kell, az ember mindig azt érzi, hogy konzultálhattak volna egy dramaturggal, mert mégis furcsa, hogy minden érdekes esemény a színfalakon kívül játszódik le, aztán bejön valaki, és elmeséli, mi is volt. Borisz vonakodik, ráadásul színleg vonakodik, aztán beadja a derekát, elfogadja a cári trónt – meséli a bojár a kórusnak.

Ha Nyikita Sztorozsev odaáll vagy odaül, és kiereszti a hangját, akkor Borisz szólal meg

Ezen egy kicsit segítnek a Vidnyánszky-rendezésben, Borisz a szemünk láttára vonakodik. Pimen csak elregéli, hogy mi történt a cáreviccsel (ezen is segítenek), és a fantáziánkra van bízva, Grigorijból pontosan hogyan lesz trónkövetelő ál-Dimitrij, és hogy Sujszkij miért settenkedik folyton.

Nem én vagyok az első, aki okosabbnak képzeli magát Muszorgszkijnál, ezeket a hibákat Rimszkij-Korszakov is ki akarta javítani, neki is feltűnt, hogy hiányzik egy szép kis szerelmi szál, valami belevaló női-férfi kettős, hát belekomponált egyet, továbbá áthangszerelt, kijavított, elsimított.

Debrecenben most visszatértek az eredeti változathoz, a nyersebb hangzáshoz, szakadozottabb történethez. Határozottabban megyünk így a lényeg felé, határozottabb fénynyaláb esik Boriszra, nem kell a világtörténelmi események napvilága mellett meggyőzni magunkat, hogy Borisz cár a kisebbik rossz, mert nem is nagyon érdekes a kisebb és nagyobb rossz közötti különbség.

Nem a történelemről van szó, hanem arról a mind ritkábban fellelhető típusról, amelyet még nyomasztanak a bűnei. Nagyon nem szeretnék prédikálni, hiszen mindannyiunknak van elég bűn a vállán-hátán, de az ember csak nézi a részint ártatlan arccal csodálkozó részint az „igazukért” harcoló mai közszereplőket, és nem tud mást mondani, mint hogy a múlt és jövendő politikusai számára kötelező olvasmánnyá kell tenni a Macbethet, kötelező zenei élménnyé a Borisz Godunovot.

Azért sem akarok prédikálni, mert a rendező, Vidnyánszky Attila sem prédikál.

Számomra ugyan már nem hat frissen a matrjoskababa, mint szimbólum, a piacon is bőven látni ilyet, Sztálintól Medvegyevig csökkenő méretben, amikor tehát Borisz a koronázáskor megkapja palást gyanánt az egymásba illő babahéjakat, tudni lehet, hogy ebbe a matrjoskapalástba beáll még más is. Valóban, az opera végén előbb Grigorij, aztán Sujszkij is felpróbálja, hogy állna neki a cári jelmez, de nézhetjük fordítva is: valaki mindig odakerül a korona alá, attól még nem változik semmi.

Szép az előadás, szép képeket látni, óriási harangot, amit meg kell kondítani az új cárnak, aztán ennek a harangnak a nyelve lesz az odakötözött szegény bolond, aki Oroszországot siratja. Szépek a jelmezek is, és csak a realitás az, ami kijózanítja néha a nézőt. A kórust nem lehet a prológ igazi főszereplőjévé tenni, egyrészt mert igazi tömeg nem fér fel a debreceni színpadra, másrészt meg sem zenekar, sem a kórus nem elegendő ahhoz, hogy hangtömeggé váljon, és úgy nyomja bele a nézőt a székbe, hogy meg lehessen érezni, micsoda erőt jelent ez a tehetetlen tömeg, ha egyszer megtudja, merre kell indulnia. Álmok és realitás között billeg az előadás, nyilván minden más operaprodukció is, de ez különösen. Hangszórókból kell beadni a nagy harangzúgást, még az illúziót sem érzem, a zenekar mérsékelt létszámban és felkészültséggel van jelen, a karmester, Kocsár Balázs a lehetetlennel próbálkozik, körülbelül ennek megfelelő eredménnyel.

A nézőt leginkább a szólisták kényeztetik. Bármilyen meglepő: a debreceni Borisz el van énekelve. Elsősorban a címszereplő Nyikita Sztorozsev miatt, akire ugyan nem lehet ráfogni, hogy nagyon sokat foglalkozna azzal, miképpen is lehetne Borisz lelkének finom rezdüléseit visszaadni, de ha odaáll vagy odaül, és kiereszti a hangját, akkor Borisz szólal meg, ugyanazt a hangütést és hasonló minőséget hallunk, mint a szerep legeslegnagyobb alakítóitól, Boris Christofftól, Nicolai Ghiaurovtól vagy Nyesztyerenkótól. Tekintve, hogy ilyen hangszínt, ilyen sötét, komor, nagyszakállas hangot a magyar basszistáktól jelenleg egyáltalán nem lehet elvárni, Sztorozsev fellépése önmagában is igazolja a debreceni vállalkozást.

Persze érdemes óvatosnak lenni azzal, hogy mit is lehet elvárni, mert Cseh Antal például olyan jól érzékelhető karaktert formál Varlaamként, amire a magam részéről egyáltalán nem voltam felkészülve. Kissé talán illetlenség már ennyit csodálkozni, ha az ember jól teljesítő énekeseket hall, de Cselóczky Tamás a maga határozott, erős, tenorjával nagyon érthetővé teszi a szemölcsös orrú szerencsevadász szerzetes, Grigorij merészségét, sikerét, rettenetességét.

Még egy vendég énekel, és érezhetően fiatal még Pimennek Maxim Kuzmin-Karavajev, de feltűnő a hang szépsége, és megint valami autentikus hangütést lehet hallani vagy talán csak odaképzelni. Az ebben az operában meglehetősen háttérbe szoruló nők becsületét Bódi Marianna menti, nem nagyon nehéz a dolga, mert a Kocsmárosné kétértelmű dala nagyon egyértelműre lett rendezve, nagyon világos mozdulatokkal szorongatja az özvegy a liba nyakát, amíg a gácsérról énekel, de kell hozzá hang, kell hozzá színpadi érzék, neki is babaként kell merev ruhában bejönni, orosz táncosnői gyors tipegéssel.

Nagyon szép munka, és ez az egész előadásra is érvényes. Persze, hogy lehet ennél jobbat is létrehozni, de ennyiből is megsejti a néző a darab méreteit, megérti a lényegét. Az elvárhatót és a remélhetőt is bőségesen meghaladja a debreceni Borisz Godunov.