Clegg, a királycsináló, akiből király is lehet
A televízió hatalmát jelzi, hogy a jóképű, 43 éves koránál is fiatalabbnak látszó, kitűnő beszélőkészséggel megáldott Clegg a tömeges (tízmilliós) hallgatóság előtti első lehetőségét kihasználva ki tudott törni a viszonylagos politikai sötétségből. Nem is kellett sokkal többet mondania, mint – Gordon Brownnal és David Cameronnal ellentétben bátran a kamerába nézve – „Ne higgyék el senkinek, hogy az egyetlen választási lehetőség a régi politika. Ez az az alkalom, amikor valami mást is el tudunk érni”.
Még a britek is csak az utóbbi napokban kezdik komolyan venni a Nick Clegg-jelenséget, ami nagy valószínűséggel megváltoztatja a kétpólusú brit politikát. A közvélemény-kutatások egybehangzó tanúsága szerint váratlanul hárompárti struktúra alakult ki és a május 6-i voks után mindeddig elképzelhetetlen koalíció alakulhat ki az alsóházban. Az üstökösként feltűnt politikus viszonylagos újonc a Westminsterben, hiszen eddig egyetlen ciklust szolgált a parlamentben a yorkshire-i Sheffield Hallam választókerületben és mindöszsze három éve választották meg a Liberális Demokraták vezetőjévé.
Nick Clegg nem mindennapos háttérrel rendelkező brit. Édesanyja holland, Indonéziában nőtt fel, a második világháború idején fiatal lányként három évet töltött el egy japán fogolytáborban. Apai nagyanyja orosz volt, de ami a legcifrább, és a közvéleményt leginkább megbabonázza, az Clegg üknagynénje, az „Oroszország Mata Harijaként” emlegetett ukrán származású Moura Budberg. Makszim Gorkij, majd H. G. Wells szeretője a brit MI5 titkosszolgálatnak dolgozott, de azzal vádolták, hogy kettős ügynök volt. Mindezek után nem csoda, hogy a szigetországban szokatlanul Clegg öt nyelven beszél, a nyilvánvaló hollandon és angolon kívül franciául, németül és spanyolul.
A befektetési bankár édesapjának köszönhetően gondtalan jólétben, többek között egy franciaországi kastélyban felnőtt ifjú Clegg már gyermekkorát is a Big Ben árnyékában töltötte, az egyik legelitebb fiúiskola, a Westminster tanulójaként. Innen Cambridge-be vezetett útja – az oktatási téren rendkívül magas követelményeket állító, szellemében liberális internátus „termeli ki” arányosan a legtöbb „oxbridge-i” diákot – ahol régészetet és antropológiát tanult. Amatőr színészként máig egyik legszorosabb barátja, a későbbi Oscar-díjas Sam Mendes rendezéseiben játszott. Első diplomája megszerzése után a Minnesotai Egyetemen, majd a bruges-i Európa Kollégiumban folytatott posztgraduális tanulmányokat. Az utóbbiban eltöltött időszak nyilván megerősítette Clegg eurofil beállítottságát, ám még nagyobb jelentőségűnek bizonyult magánéletében. Itt ismerkedett meg későbbi feleségével, Miriam González Durantezzel, egy spanyol konzervatív törvényhozó lányával, ma felkapott, a nagy pártok befolyásos vezetőihez szoros kapcsolatokat tápláló nemzetközi jogásszal. A millennium évé ben kötött házasságuk azon a feltételen alapult, hogy az ateista Nick elfogadja későbbi gyermekeik katolikus nevelését és spanyol neveket kapnak. Antonio, Alberto és Miguel nyolc-, öt-, illetve egyéves, és valóban, a két idősebb a nyugat-londoni Putney kerület vezető egyházi iskolájának tanulója. A spanyol nő nem vette fel a brit állampolgárságot, így még ha akarna sem tudna a férjére szavazni.
A Westminster előtt Nick Clegg Brüszszelben és Strasbourgban európai parlamenti képviselőként tevékenykedett, még korábban pedig az Európai Bizottságnál az akkori kereskedelmi főmegbízott,Sir Leon Brittan asszisztensekéntdolgozott.AClegg család összeköttetéseit jelzi, hogy a pozícióba az apa meghitt barátja, Lord Carrington volt brit külügyminiszter juttatta be a politikai pálya iránt vonzódó fiút. Sir Leon, Margaret Thatcher korábbi belügyminiszterének dicséretére legyen mondva, hogy nem erőltette Clegg áttérését a konzervativizmusra. Clegg makulátlan politikai önéletrajzában mindössze két rövid, vitathatóbb fejezet szerepel. Kétszer is belekóstolt a lobbizás homályos világába. Cambridge után a GJW elnevezésű westminsteri céghez került, melynek legismertebb megbízója Kadhafi líbiai kormánya volt. Majd Brüsszel után, London előtt, azaz 2004-ben a GPlus Europe politikai „kijáró” vállalatnál helyezkedett el. Ma már kevésbé büszke erre a munkájára, melynek részeként a később a globális hitelválság egyik legnagyobb brit áldozatának bizonyult Royal Bank of Scotland-csoportnak adott tanácsot azzal kapcsolatban, hogyan győzhető meg az Európai Unió a banki szabályozás enyhítése felől.
Nick Clegg liberális demokrata bálványa Paddy Ashdown, a párt első vezetője, a későbbi boszniai főmegbízott. Ahogy az utóbbi időben elhangzott nyilatkozataiban többször is megismételte, „az a felemelő érzés vonzotta a párthoz, hogy a libdemek valóban függetlenek, sem a nagyvállalatokat, az üzleti életet, sem a szakszervezeteket nem képviselik, azoknak nem tartoznak. A liberális alapgondolatok, a politikai reform, a polgári szabadságjogok, az egyének önmegvalósulásának elősegítése természetesek számára”.
Egy hét múlva, közhelyszerűen a szavazófülkék magányában dől majd el, mennyit ér az a friss, könnyen érthető hang, melyet Nick Clegg hosszú évek legkiegyensúlyozottabb, legizgalmasabb választási kampányában meglepetésszerűen megütött. Nagy kérdés, mennyire tud, akar a szavazásra jogosult 45 millió brit különbséget tenni a megragadó személyiség és a hagyományosan „harmadik erő” között? Clegg hirtelen népszerűsége látszólag máris a fejébe szállt. Néhány nap alatt „királycsinálóvá” küzdötte fel magát, aki azon gondolkozott, milyen körülmények között és milyen feltételek mellett képes formális vagy informális koalíciót kötni a két nagy párt egyikével. A kampány finisében emelt a téten, és a „minden lehetséges, minden megtörténhet” alapon már kormányfőként is el tudja képzelni magát, aki „nagy változásokat képes megvalósítani”. Úgy tűnik, ez a képtelenségnek számító ötlet a fogadóirodákban is felmerült. Az eredeti 100:1 helyett ma már 10:1 esélyt adnak Nick Clegg miniszterelnökségének. A jelölt maga csak azt sajnálja, hogy maga nem ment el időben a bukmékerhez.
