Előfordul néha, hogy az emberi emlékezet a tartósabb.

Meg hát az is, hogy az ember a homlokára csap: tényleg, ezt már majdnem elfelejtettem. Azt például, hogy húsz évvel ezelőtt micsoda méreteket öltött a plakátháború. Negyven olyan esztendő után, amikor a plakátragasztás és a feliratozás evidens módon a hatalom elleni fellépésnek számított, és amikor egy sima Solidarnosc graffi tit is némi borzongással szemléltünk az Örs vezér téri aluljáróban (teljes két napig, mert aztán jöttek az éberek és levakarták), a szabadság kiteljesedésének minősült a tény, hogy mindenki azt ír és ragaszt, amit akar.

Írt és ragasztott tehát feszt. A szabad demokraták úton-útfélen azt hirdették, hogy tudják, merik és teszik, a magyar demokraták tavaszi nagytakarítást követeltek, a szociáldemokraták elnök asszonya (aszszony! micsoda konnotációi voltak akkor ennek a szónak) meg prémkucsmában és földig érő kabátban szorgalmazta az egyenjogúságot. A Magyar Október Párt a kisemmizettek voksaira apellált, a radikálisok független, önálló Erdélyt sürgettek, az MSZP pedig kijátszotta a szakértelem kártyát: „szakembert” küldött volna a parlamentbe, ugyebár. Végül még a koalíciós idők csasztuskafílingje is bekúszott jobbról, amikor is az FKGP azt kántálta: „A mi pártunkban nincs marxista, győzni fog a 7-es lista!”

Mondom, az ember felejt. Felejti, hogy akkoriban az SZDSZ követelt elszámolást, Orbán Viktor meg rendszerváltó házibulira hívta barátait, alig-alig emlékszik, ki is volt a Cirkuszos Józsi, és igazából felidézni se tudja, milyen volt, amikor – nem lévén még mobiltelefon, SMS, internet és YouTube – az egész kampány az utcán zajlott. Több tucat párt ragasztotta a maga plakátját a másikéra, a lámpaoszlopokat ormótlan gipszkötésként bugyolálta be a papír. És persze festettek is, padra, kapcsolószekrényre, aszfaltra. A Ferenc körúti villamosmegállóba például azt, hogy Tirts Tamás.