E szellemiség jegyében a táncos-komikusoknak állandó, szlávos-franciás csengésű művésznevet és ilyes életrajzokat ötlöttek ki: „Vera Tchumpakova nagy sikerű csodagyerek volt, még Brezsnyev idejében. Már kétéves korában lenyűgözte a szüleit azzal, hogy levelező szakon balettot kezdett tanulni. Az orosz posta megbízhatatlansága miatt sajnos csak nemrégiben fejezte be tanulmányait”.

Részint, mivel öt-hat éves forma, Teddy mackót szorongató leánykák kucorogtak a közelemben, tisztázni érdemes: a szubkulturális kódokkal dolgozó Trocks queer-esztétikájának alapja a homoszexuálisok csoportos önazonosságát is kifejező camp (elitművészet en travesti, túlzó gesztusok, alpáriság, harsányság, giccs, affektálás etc.). Mely nem kisminkelt, pajkos fickók irigy hónaljmirigyes idétlenkedése női ruciban.

A 23-i, fergeteges (záró)est az elvetemült kompánia védjegyévé lett A hattyúk tava II. felvonással kezdődött. A fülsértő gágogással, kósza villámlásokkal spékelt szkeccs megsemmisítő csapást mér a kanonikusromantikus zsánerműre, ripityára törve azt a szikkadt közhelyet, hogy a klasszikus balett a fi nom, az éteri, az előkelő, az arisztokratikus megtestesülése. Az oltári opusban a trappoló, ripacskodó balerinák ordenáré módon versengenek egymással. Többük átzuhan a saját (és a másik) lábán, pofára esik, négykézláb csúszik-mászik, szökkenés helyett patásként dobog-galoppozik, sunyin rúgja le a riválisa fejét. A tébolyult, némely esetben dús mellkasszőrzetű tütüsök között ténfereg a szőke parókás, pipogya Siegfrid herceg; a tőle is megcsömörlött Odette (a pazar Fernando Medina Gallego-Svetlana Lofatkina). Míg a ragyogó Paul Ghiselin (Velour Pilleaux, azaz, Velúr Vánkos) az őrült üstökű, félnótás Von Rothbartként garázdálkodik. A Trocks táncos-balettmestere majd a tollát hullató, megtépázott idegzetű Hattyú halálát is ellejti – mint a Várnai Fesztivál „Rossz Ízlés” műanyag medáljával kitüntetett Ida Nevasayneva.

A primérebb humoron túl tánctörténeti elmélyültségről tanúskodó Go for Barocco George Balanchine 1941-es, Concerto Baroccójának gyilkos újraértelmezése. Peter Anastos mesteri koreográfiája a neoklasszikus balett atyjának forradalmi újításain élcelődik (mint: gépiesség, futkosás, eltolt csípő, instabil pozíciók, off-balance, szinkronicitás, térből kiszakított formák etc.) A fekete-kurta, AIDS-szalagos, makaróni pántos ruhát viselő balerinák gyorsgyaloglással róják a köröket, bújj, bújj zöld ágaznak, riszálnak, bodybuilder-pózokba merevednek. Joshua Grant robusztussága eleve röhögésre ingerlő – akár a duzzadó bi- és tricepszek, a parókákba tűzött virág.

A kirobbanó formát mutató társulat nem csupán előadóművészi nagyságáról, hanem meglehetős technikai képességről is árulkodott. Külön méltatandó Chase Johnsey (Grand Pas Classique női szólója, Paquita 4. variáció), a lehengerlő Long Zou (Paquita 1. variáció) és Robert Carter.

A vulkáni hamufüstre (is) fi ttyet hányó társulat föllépése megejtően fenséges volt. A meghívó fél Nemzeti Táncszínháznak elismerésem a bravúros földi utaztatási akcióért is.

A tollát hullató Hattyú halála