Akkor adták. Komolyan.

Normális vagyok-e, hogy emiatt felkeltem jóval a hajnalnak az ő szép hasadása előtt? Elvégre megnézhettem volna ezt a műsort később az interneten is – s mennyire kellemes lett volna kipihent elmével hallgatni ezt a sokak által szeretett, közismert, irodalomértő embert, Tarján Tamást, amint az életét meghatározó „szentháromságról”, a katedráról, a stadionról és a teátrumról beszél. Én azonban ki akartam inni az m2 programigazgatósága által felkínált bürökpoharat egészen fenékig, s inkább felkeltem adásidőben, mert kíváncsi voltam rá, hogy miért kell ezt a portréműsort pitymallat előtt, éjnek évadján adni. Miért határozták el, hogy a lehető legkevesebbre redukálják e műsor nézőinek számát? Vajon mit akartak ezek a tévések eltitkolni előlem?

S ahogy azon az éjjelen álmosan pislogtam a tévé előtt, kiderült számomra, hogy az m2 egy nagyon is jó műsort próbált eldugni előlem. Az ARCpoétika stábja elkísérte Tarján Tamást a budapesti Arany János Gimnáziumba, kivitték a tévések az imádott focipályára, megsétáltatták a Ráday utca környékén, az irodalomtörténész pedig mesélt, mesélt és mesélt, s közben szellemes volt, okos és nagyon emberi. Szóba kerültek az egyetemi esztendők, a pályakezdés évei, a város számára hiányzó, mára elhalt szegletei, a sport egyszerű, de nélkülözhetetlen örömei, a színház hétköznapi csodái... Szóval az életünk dolgai, amelyekről csak háromnégy évtizedes időtávlatból képes igazán értelmesen és hitelesen beszélni egy ember.

A filmben komoly és átgondolt beállításokat láttam, s örültem a fi noman adagolt, feketefehér bejátszásoknak is, meg az odaillő zeneszámoknak – és közben nagyon sajnáltam magamat, hogy miért kell nekem egy ilyen jó műsort ilyen hülye időpontban nézni.

Kiderült persze később – miután utánanéztem a rejtélynek –, hogy nem az m2-vel van a baj, hanem velem: férfiasan bevallom, fogalmam sem volt róla, hogy a Tarján-portrét leadták már a tévében kétszer, méghozzá barátinak tekinthető, délutáni időpontban is. Ami azt jelenti, hogy azon a bizonyos éjjelen én egy ismétlést néztem, egy egyszerű, hétköznapi ismétlést, úgyhogy utólag csak azt mondhatom: még szerencse, hogy nem maradtam le róla végleg.