Aki angol, az nem kap felmentést az eredeti vagy legalábbis régebben modernizált Shakespeare alól, mi meg nagyvonalúan mondhatjuk, hogy Radnóti vagy Szabó Lőrinc elavult, és elővehetjük Nádasdy Ádámot.

Nem mintha óriási lenne a különbség, ami Nádasdyt dicséri. Alig-alig veszem észre, hogy ez valami modernizált változat lenne, az egyetlen fontos kimondás, hogy az eddig Sebastiant szolgaként követő Antonio kijelenti, amit egyébként is tudni lehetett: szerelemmel szereti a másikat. Így a kissé hülyének tűnő szolgalélekből megigézett férfiú válik, kár, hogy Buch Tibort nem érinti meg a lehetőség, sután mászkál a szandáljában, kár, hogy a rendezés sem segít rajta, és Antonio a darab végén ott próbál nevetgélni a többiekkel egy olyan történeten, amiről fogalma se nagyon lehet.

Nem mondom, hogy nagyon megnyugtató a székesfehérvári Vízkereszt, vagy bánom is én, de ez eleve nem valami megnyugtató darab. Nekem már a címénél kezdődik a nyugtalankodás, hiába mondják, hogy ezt nem úgy kell érteni, hogy epifánia, ha nem tudom, hogy kell érteni. A darab nyilvánvalóan nem vízkeresztkor játszódik, és ezen az apróságon akárhogyan próbálom túltenni magam, nem megy. Hiába magyarázzák el, hogy a cím arra utal, ez csak olyan ünneplős darab, meg hát ott van mögötte a „vagy amit akartok”, illetve most Nádasdynál, a „vagy bánom is én”, mivel a másik dátumhoz kötött darab nagyon is Szent Iván éjjelén játszódik. Attól tartok, itt van valami titok, amit nem értünk.

Nagyon zenés darab, sokat énekelnek benne, és a tanulságot is dalban vonják le a végén, de rögtön a második szó is az benne, hogy „zene”, mintha ide kellene menekülni a bajban. Ha nem is biztos menedék, legalább nem lehet panaszkodni, hogy nem értjük: senki sem érti. Székesfehérváron a zenésséget zenészekkel erősítik, néha színre lép egy hölgy gambával. Még ott van mindehhez a két történet összefonása, az egyik derűs, a nagy érzésre vágyók, Olivia és Orsino megkapják a nagy érzést, a szép ikerpár megkapja a nemben is hozzáillő házastársat. Közben ott a másik szál, Malvolio móresre oktatása, ahol semmi nincs rendben, Malvolio nem annyira szörnyű alak, hogy ilyen súlyos büntetést érdemeljen, két idétlen részeges bünteti, ki érti, miért is kellene nekünk, nézőknek a hentergőkkel nevetnünk a vasalt nadrágosok ellenében?

A problémát Keszég László úgy oldja meg, hogy fénnyel árasztja el a színpadot. Mintha a horvát tengerparton lennénk, félbalkáni figurák mosakodnak lavórban, aztán gyerekes tréfákat eszelnek ki egymás ellen. A darabnak ez a vonulata kellemesen háttérben marad, és csak az akadályozza meg az egyensúly borulását, hogy az itteni két karakter, Nádasdy-nevükön Böföghy Tóbi és Fonnyady Ábris erős karaktereknek, jó színészeknek, Gerner Csabának és Tüzkő Sándornak jut. A Malvolio-helyzet már nem ennyire fényes, Mertz Tiboron az igyekezet látszik, a siker kevésbé, annyira kisszerű és egysíkú marad a figura, hogy tényleg csak azt érzi az ember, miért nem hagyják már békén szegényt.

Az ikrek, Viola és Sebastian megtalálják a maguk színészét, nem hasonlítanak, de bájosak, Bakonyi Csilla ügyes is. A nekik rendelt szerelmeseket már sokkal nehezebb szeretni. Quintus Konrád esetében veszedelmesen keveredik a színész és a játszott személy modorossága, Balsai Mónika esetében pedig már meg is történik a baj. A színésznő hangszínével, mondatlejtéseivel, mozdulataival mindvégig Eszenyi Enikőt másolja, pedig Eszenyiből időnként még az az egy is sok, fölösleges kétes minőségű másolatokat is forgalomba hozni. Nem folytatom tovább a névsorolvasást, a tanulság úgyis az, hogy a két kevésnek bizonyuló szereplővel vagy ellenére is a darab megvan, élvezhető, arról szól, amiről kell. Néhány hónapja láttam ugyanezt Szolnokon, körülbelül ugyanezzel a tanulsággal: a Vízkereszt megszólal. Nem akarom lebecsülni a befektetett munkát, de az egész olyan, mintha ez a darab magától is megszületne, el kell mondani a párbeszédeket, el kell énekelni a dalokat, a rendezőnek nincs más feladata, mint elhelyezni a térben a szereplőket, és akkor valami létrejön. Ami lehet, hogy valami titkos kapcsolatot jelez a darab és a kor között, de én inkább megint a zenét látom benne. Nem tudjuk, miért, nem értjük, hogyan, de hat. Nem tudjuk, pontosan miben áll ez a hatás, talán ugyanabban, amit a színpadon látunk. Malvolio kimegy azzal, hogy bosszút áll még mindenkin, de a többiek attól még jól érzik magukat. Minden boldogság fenyegetett helyzetet jelent, de attól még létezik.

Nem tudjuk, miért, nem értjük, hogyan, de hat